Ott hol az álmok népe lakik,
s a sárga liliomok csöndre intenek,
a felhők színezüst kötelét a szelek
elvágják, s a Folyó borzasodik

a Nagygát felett, felhők tömlője
ürül a tájra. És akárha hajdani
szekértetőn ülve, látnám imbolyogni
köves utakon. Emlékek őre,

Izabella szőlő árvasága,
várja visszatértem. Azt a kegyet kérem
csupán, ebben van minden vágyott reményem,
hogy egyszerű szó jöjjön a számra.

Maholnap vitorlát bont a lelkünk.
Felkel újra a szél, az eső megered.
Hallgatni szeretném rég feledett neved.
Csendben maradj. Kell hogy emlékeznünk.

Zizzenve hullnak fakó levelek.
Feszül az égbolt az éjszaka kiugró
pofacsontján. Múló idő izeg. Megró.
A csend szüneteiben perelek

veled. Érints meg, s én felébredek.
A vonatfütty a várost messzire tolja,
a temetőt fájdalom fátyla borítja.
Aszfodéloszok, ti beszéljenek!

2020. augusztus 5.