Elekes Ferenc: Egy tekintet éghajlata (28)

Hosszú tél

Nem akart ez a tél elmenni. Mindenki megunta. Egyedül nekem kedvezett a hosszú tél. Jó volt legalább töprengésre. Képzeletben naponta alakítottam valamit az én birodalmam beosztásán. Olvastam valahol, hogy minden birodalom alapja a gazdaság. Amiből él az ember. Azután jönnek a cifraságok. Mint amilyen a kultúra, a turizmus, iskolák, sport, tűzoltóság, satöbbi. Elő is vettem a legfontosabb gazdasági tennivalókat, de beláttam, ez az apám és anyám dolga. Ők döntik el, mit termesszenek a kertben, s mi legyen a termény sorsa. Még játékból sem ül­tet­hetnék el sehová egy kisebb cseresznyefát. Mert ha el is ültetnék egy kisebb cseresznye­fát, azonnal kérdőre vonna anyám, miért tettem pont oda, ahová tettem. Mert annak nem ott a helye. Ilyesmivel már sokszor próbálkoztam. Fölöslegesen. Aztán ott volt a mi Idánk. Aki a gazdasági ügyekben nem volt járatos. Az Ida kedvenc területe a filozófiai kérdések napi­renden tartása volt. És mindenféle művészet ápolása. Legelöl a színház, utána az irodalom, majd a divat. Rábízhattam volna a környezetvédelmi minisztériumot is, mert szerette a fákat, füveket, madarakat. A bogarak, lepkék, méhek és darazsak világában is otthonos volt a mi Idánk. Ami engem illet, a szavak egymáshoz rakosgatását tartottam a legüdítőbb foglalatos­ságnak, ami nem érdekelt senkit. Mondjuk, Idán kívül.
Játék az egész birodalom, mondtam magamban és egy napon magamhoz ragadtam a műve­lődési tárcát. Gondolatban.
Nem volt nehéz. Ennek a tárcának nem volt gazdája a mi birodalmunkban. Kivéve öcsémet. Mert ő azért megtöltötte a hátsó udvarunkban lévő kicsi házat, amelyben születtem, minden­féle művészi rajzzal, festménnyel. Még szobrok is voltak benne, faragott kövek és furcsa növésű fagyökerek. Főként a saját műveivel töltötte meg. És megtöltött még egy szép kicsi pálinkás üveget. Pálinkával. Ráírta a dátumot, s meghagyta, senki ne nyúljon hozzá, hogy legyen belőle régi pálinka. Sokáig ott állt az a kicsi üveg a falba mélyesztett polcon. Amely­nek még ajtaja is volt.
Ezen a kicsi üvegen egyszer egy cédulát találtam, melyre az volt írva, hogy itt járt és meg­kóstolta a pálinkát Farkas Árpád. És néhány barátja. Így költözött be az irodalom a kicsi házba. Lassan könyvek is kerültek egy apró szekrényre. Kevesen jártak ide, de aki belépett, azt hihette, ez egy házi múzeum. És az is volt, egy házi múzeum. Öcsém egy nyáron ki­nevezte műteremnek. De nem sokat művészkedett benne.
A nyitott ajtón bejöttek a szemtelen házi legyek, s nem lehetett bírni ezekkel a szemtelen házi legyekkel. Direkt Pestről hozott öcsém ragacsos, papírból való légyfogót s fölszegezte a gerendákra. Én ezeket a lelógó, ragacsos légyfogó pántlikákat ki nem állhattam. Amikor huzat jött be a házba, csak lengedeztek, néha a homlokunkra ragadtak. A legyek ügyetlenebb fajtáit megfogta, az ügyesebbeket nem. Mondtam is öcsémnek, nincs a világon hitványabb talál­mány ezeknél a rusnya légyfogóknál. Anyám szerint a régi, békebeli időkben azért tudtak jó légyfogókat csinálni. Ma már azt sem tudnak, jó légyfogót csinálni. Ida szerint nem is akar­nak. Mert elromlott minden. A világ is elromlott egészen.
Ezeken a hosszú, téli napokon képzeletben átszerveztem a kicsi ház teljes berendezését. Megtehettem. Enyém volt a művelődési tárca.
Ebben a nagy átszervezésben eszembe jutott, amit Ida mondott a túlélésről. Mert ezt a hosszú telet is ki kellett bírni. Úgy mondta Ida, időnként egy kicsit meg kell bolondulni. Jókor jutott eszembe, mert a gerendákról még lógtak a tavalyi légyfogók. Gondoltam, valahonnan fehér papírdarabokat tépek ki és írok rájuk egy csomó haikut. És fölragasztom a ragacsos légy­fo­gók­ra. Hadd fújja a szél, amikor huzat van, és csak lengedezzenek ezek a versikék a huzatban. Szándékomat közöltem Idával, de ő azt mondta, nem tudja, mi az a haiku. De akármik is legyenek, ha nem libegnek szépen a légyfogókon, akkor inkább ne is ragasszak reájuk semmit. Maradjon ott az a néhány, odaragadt, tavalyi légy. Mondom Idának, az a haiku japán találmány. Kicsi vers a haiku, három sor az egész. Nézd, itt van egy haiku:

Nincs rossz fű. Nincs szél,
ami ne jól fújna. Nincs
hamis madárfütty.

Ezt a kicsi verset egy Fodor Ákos nevű költő írta. Tetszik neked ez a vers, Ida? Azt mondja a mi Idánk, neki nagyon tetszik. Mert igaz. És ragasszuk tele ilyen versikékkel az egész házat. És azt a hátsó udvart is. Egyik fától a másik fáig. Egy ilyen vers megér egy egész birodalmat. Pedig csakugyan kicsi. Szinte semmi.

(Folytatjuk)

2020. augusztus 10.

Szóljon hozzá!