Anyám könyve, amit nagyon régen vetett papírra, a harmincas éveinek táján.  25 évvel később folytatta volna, de már nem volt se kedve, se ereje befejezni. Úgy 15 éve mutatta meg nekem, akkor azt mondtam neki, hogy megjelentetem. Nem ellenkezett. F. R. jegyzetei – így szignózta. (Nászta Katalin)

I. Az Anya

Mi lesz, ha…? Igen, mert ő már nem sokáig húzza, érzi, hogy napról napra gyengül, fogy az ereje. A múltkor is elfogta az a kínzó köhögés, hogy majd a lelke szakadt ki – nem, nem bírja sokáig, és akkor mi lesz a gyerekekkel? Különösen a kicsiért aggódik. A nagy, az erős, dundi, szőke, hízelgő, mindenki szereti, még a nagyanyja, Mámi is azt mondta: ez az én unokám! pedig apja sincs, zabigyerek, az első könnyelmű szerelem gyümölcse. Ki tudja, hol jár az apja azóta, hogy megmondta neki: úgy van. Eltűnt, mint beteg szamár, nem látta többet soha. Sokat sírt miatta, hogy itt hagyta, a szégyenbe. Mindegy, úgyis minden elmúlik, az élet is… minden. Fáradtan, lemondóan legyintett, egyszer mindennek vége. Lekuporodott a kemence elé és fát tett a tűzre, majd hosszan bámulta a gyengén lángra kapó fát, amint a végén sisteregve kibuggyant a víz, bámulta – nem látva, tovább fűzve gondolatait, miközben öntudatlanul a gyerekek szóváltását is hallotta.
– Igazán, na, gyere játszani! – ezt a kicsi mondta, kérlelőn.
– Hagyj békén, nem játszom, álmos vagyok, mondta a nagy, de abban a pillanatban éles sikoltással ugrott fel az ágyról, ahol feküdt és nekiugrott a kicsinek, hogy megüsse.
Az anya hirtelen felrezzenve megfordult és szétválasztotta a két gyereket.
– Megharapta a hasamat! sírt Boriska, muszáj nekem mindig játszani, csak azért, mert ő úgy akarja? Unom mindig mamásdit játszani, egyebet nem is tud!
A kicsi félve húzódott félre a sarokba, ő igazán nem akarta megharapni, nem is tudja, hogy történt. A múltkor is villával majdnem kiverte a szemét, úgy hozzávágta az asztalon keresztül, mert elvette az ő villáját. Akkor nagyon kikapott és le kellett térdepelnie az asztal alá. Éppen vasárnap volt, szépen meg volt terítve az asztal, a leves is ki volt tálalva, szép sárga húsleves, hosszú laskával. Ők ketten már az asztalnál ültek, szemben egymással, amikor észrevette, hogy nem az ő villáját tették neki, az övé ott volt a Boriska tányérja mellett. És akkor, nem is tudja hogyan, csak elrepült a villa és csak kicsin múlott, hogy nem ütötte ki a szemét Boriskának, pedig nem akarta, igazán nem akarta.
– Jaj, Istenem! hát miért kell ti mindig veszekedjetek, miért nem hagysz utána, látod, hogy milyen indulatos… – szólt az anyjuk.
Boriska felhúzta a ruháját és bizony ott látszott kereken a kicsi foga helye.
– Uramisten! hogy is fér egy ekkora gyermekbe annyi méreg, indulat!
– Anyukám, én igazán nem akartam, sírt a kicsi a sarokban. És az anya tudta, hogy valóban nem akarta, és ezért féltette. Tudta, hogy sok baja lesz még az életben, mert az ilyen indulatkitöréseket, bármennyire is megbánja, nem nézik el az emberek és sokat fog szenvedni, amíg majd megtanul uralkodni magán, fékezni magát, hiszen még alig öt éves… Elnézte vézna, sovány kis alakját, majd magához vonva, ölelte. – Dódikám, miért vagy rossz? Légy jó, kislányom, nem szabad ilyesmit csinálni, az emberek megvernek. Nem fognak szeretni, ha rossz vagy.
A gyermek zokogva bújt az anyjához, mintha érezte volna, hogy az anyja búcsúzik tőle, hogy el fog menni messze, és őt nem lesz senki, aki szeresse, aki megértse, hogy ő nem akar rossz lenni, nem akar bántani senkit, szinte sikoltva mondta, nem anyukám! soha, soha többet nem leszek rossz!!! És ez a „soha” tudat alatt végig kísérte egész életén, soha nem akart rossz lenni, nem akart ő rosszat tenni senkinek.
Másnap reggel, mikor felébredt, anyja nem volt otthon és nem jött haza egész délelőtt. Boriska azt mondta, hogy az éjjel anyuka beteg lett és a mentők bevitték a kórházba.
És aztán soha többet nem jött haza. Apja azt mondta délután, amikor hazajött, kezében egy kendőbe kötve anyja holmija, azt mondta csendesen-furcsán: Meghalt… nincs többé anyátok! És zokogva ölelte magához a két árvát, zokogott, mert hiszen ő is újra árva lett.
A temetésre csak Boriskát vitték, nagy volt a hó és ő nagyon kicsi volt. Pedig március volt, már majdnem tavasz. Mind elmentek és ő egyedül maradt otthon. Kinézett az ablakon, az embereket nézte, amint nehezen mennek a nagy hóban és az égből egyre hull, hull a hó, úgy látszik hópehely asszonyság mind kirázza a tollat a párnájából, biztos újat tesz bele, kicseréli a régit, eszébe jutott, mikor az anyja új tokba tette a párnákat, akkor is így szállt a tollu, igaz, ez nem tollu, ez hó, elolvad, ha kisüt a nap és meleg lesz. Leszállt az ablakból. Fázott. Kialudt a tűz, hideg volt. Bebújt az ágyba a paplan alá, ott jó meleg van.
Elalhatott, mert arra ébredt, hogy tele van a ház, hazajöttek a temetésről! Anyuka hol van? kérdezte sírósan, mert megijedt a sok embertől. Csak az anyja jelenlétében érezte magát biztonságban, még nem tudta felfogni, hogy az anyja meghalt és ez azt jelenti, hogy nincs és soha többé nem látja, nem fogja ezután soha senki szeretni, megölelni, melegen megdorgálni, ha megint kitör belőle a „rossz”.
Boriska erre megint sírni kezdett, az egyik néni azt mondta, neked fiam már nincs anyád, de legalább van apád, ennek a szegénynek, mutatott Boriskára, se anyja, se apja és szinte haraggal nézett a férfira, mintha ő lenne a hibás ezért. A kilenc éves kislány még jobban zokogott, ő már tudta, mit jelent a halál, és mind jobban rázta a zokogás. A kicsi előbb értetlenül nézte az elé tárult képet, hallotta az elhangzott szavakat, nem tudta, miért, de hirtelen neki is sírni kellett. A férfi odament a nagyobbik gyermekhez, sután a fejét simogatva csitította, ne sírj fiam, nézd, most Dódika is sír és megbetegszik, hadd el, ne sírj, de neki is elcsuklott a hangja.

Következik:
II. A gondoskodás