„Azoknak, akik hisznek
a misztikumban.”

I

Mindig hittem és éreztem, hogy vannak erők és titkos jelenségek, amelyek ott lebegnek értelmünk fölött, s melyek néha egy pillanatra felkapják a szegény és tudatlan emberi lelket, mint valami labdát, hogy a Homály és Sötétség borzongató ködébe lökjék, s visszaejtsék megint a Földre, ahol mindennek értelme van, s mindenről tudjuk, mit jelent.
Azokkal, akik a rideg, de korlátolt matematika várába zárkózva, gúnyos és lenéző mosollyal hallgatják meg ijedt dadogását valakinek, aki egy pillanatra látta a Rejtelmet, a Borzalmat és a Rémületet, azokkal nem vitatkozom, ők nem értenek meg engem. De vannak, akik titkos sejtelmekkel jöttek a világra, s hisznek a Titokban: ezeknek mondom el életem legcsodálatosabb emlékét, sietve, csak néhány szóban, mert még mindig megborzongat hideg lehelete, ha rágondolok.
Abban az időben szegény diák voltam, s hónapos szobát gyakrabban váltottam, mint öltözetet, sokszor feküdtem le vacsora nélkül, és sokszor talált a hajnal holmi külvárosi kávémérés asztala mellett, ahol éjszakámat töltöttem.
Egyszer lakást keresve, ismeretlen utcákba kerültem, olyan vidéken, amerre sohasem jártam eladdig. Régi, nyomorúságos házak múltak el mellettem – különös, régi házak -, nem is hittem volna, hogy vannak még ilyenek. – – De úgy látszik, vannak. Vagy nincsenek?!… Csak én hiszem, hogy vannak…
Az egyik ház előtt megálltam; nem tudom, miért álltam meg, mintha valami ismeretlen erő legyintett volna felém… Ezen a házon nem volt szám; valami vonzotta a szememet, hogy benézzek az ásító, fekete kapuba, mely olyan volt, mint egy izé, mint egy nagy, fekete denevér… szóval, mindenféle volt, csak olyan nem, mint egy kapu.
Nem tudom, mi volt az, valami húzott befelé, a kapu alatt meghökkenve álltam meg, öreg nő jött elém, és egyenesen a szemembe nézett. Kinyitottam a szájamat, hogy mondjak valamit, de a szó torkomon akadt, ez a tekintet a homályos kapuban, ismeretlen falak közt, velőkig borzasztott anélkül, hogy tudtam volna, mi van velem s miért ez. Képzelődöm – mondtam magamban aztán, s erőltetetten szilárd léptekkel elhaladtam mellette – a szívem hevesen dobogott, de erőt vettem magamon, s nem fordultam vissza.
Alacsony ablakok néztek a földszintre, az egyikben munkásféle ember állott, megkérdezte, kit keresek. Felriadva néztem rá, aztán valamit dadogtam, hogy hónapos szobát keresek. Rögtön az ajtóhoz jött, mondta, hogy ez a földszinti szoba kiadó, a konyha mellett van ugyan, de be lehet csukni az ajtót, és ami a fő, tizenkét forint az ára.
Lefoglaltam a szobát, aztán elmentem. Egész nap az egyetemen volt dolgom, megfeledkeztem az egészről, este hétkor kerestem fel új lakásomat, becsuktam az ajtót, és az ablak mellé állított kicsi íróasztal elé ülve, kinéztem az alkonyodó udvar kőkockáira. Aztán homlokomat tenyerembe hajtottam, s gondolataimba merültem: gyermekkorom, távoli izé… mint valami mély tó suhant el szemeim előtt. Odakint egyre homályosabb lett az udvar, és a homályból egyszerre mint régi, borzongató tengerek felől, lassan lopózott a szívembe a Borzalom. Erőlködtem, hogy elmúljon, s nehezen emeltem föl a fejem; ekkor jeges irtózat futott végig a hátamon: az ablak sötét rámájában mereven rám szegett szemekkel egy arc világító körvonala vált ki – az öregasszony arca, akit délelőtt láttam.
Mozdulatlanul állt, és nézett rám; engem jéggé dermesztett az iszonyat; egy óráig tartott, vagy csak két másodpercig, míg így farkasszemet néztünk egymással, nem tudom.
És ekkor megszólalt: egyetlen szót mondott csak, de engem még most is elfog valami halk, mély remegés, ha rágondolok a hangra, ahogy mondta:
– A szemedet!
Halk, de átható és intenzív volt az a hang, parancsolóbb és fenyegetőbb, mint amilyennel a hóhér szólítja fel a kivégzendőt, hogy lépjen a zsámolyra. Tudtam, hogy nem hallottam még ilyen hangot, s nem fogok hallani soha.
A szememhez kaptam, lélegzetem elakadt. Ekkor lassan megmozdult az öregasszony, s be sem várva válaszomat, nesztelenül, mint ahogy jött, eltűnt az ablak elől.
Mikor egy kicsit magamhoz tértem, még dobogó szívvel ugrottam fel, s kidugva fejem az ablakon, körülnéztem a teljesen besötétedett udvaron. Az öregasszony sehol se volt többé.
Becsuktam az ablakot, és lámpát gyújtottam.
– Beteg vagy és kimerült – így szóltam magamhoz -, és íme, már víziókat látsz és hallucinálsz. Jól tudod, hogy csak hallucináció, hiszen az idegkórtani klinikán éppen a napokban hallgattad meg Ranschburg előadását e kóros lelki tünetekről. Emlékszel, milyen megnyugtató és világos volt előtted a kérdés? Nyilván hallucináció volt csak s talán vízió; lehet, hogy nem is láttad az öregasszonyt, csak látni vélted; vagy ha igen, azt, amit mondott, csak te hallottad úgy, mintha mondaná. A szemedet! Minek neki a te szemed? Mire kellene neki a te szemed? Nyugodj meg, a középkor elmúlt, és nincsenek boszorkányok. Nyugodj meg, nincsenek földöntúli erők a földön.

II

Minek neki a te szemed?
Ezt a kérdést ismételgettem magamban egész nap, váratlan időközökben, az egyetemen, előadás közben, a laboratóriumban. Nyugtalan, sötét zavar borzongott bennem. Pillanatra úgy rémlett, mintha a katedrán, előadás közben, megállna a tanár: riadtan kaptam föl a fejem, s akkor úgy láttam, mintha mereven és mozdulatlanul felém szúrná tekintetét, és mintha messziről, végtelenül messziről suttogva lebegne felém a szívet remegtető suttogás: „A szemedet…”
A szemedet…
Estefelé megnyugodtam valamicskét. Kimerült voltam és bágyadt. Elhatároztam, hogy átnézem jegyzeteimet, és korán lefekszem. Hazamentem, s asztalom elé ülve, buzgó munkába merültem. Langyos, nyár eleji szellő szaladgált körülöttem, idegeimet jóleső zsibbadás olajozta.
Néhány perc múlva könnyű félálom nehezedett szempilláimra, hátradőltem székemben. Különös, idegenszerű érzésem volt. Mintha régi és távoli dolgokra emlékezném, amik nem történtek velem, s amerre soha nem jártam. Egyszerre úgy volt, hogy valaki lefogja két vállamat, s két sötétkék láng közeledne arcomhoz. Nyöszörögve nyitottam ki szemem. Az ablakban ott volt az öregasszony feje. Egy pillanatig tartott az egész. Rám nézett az ólmos homályból, addig csak, hogy nem volt időm felállani, meggyőződni róla, valóság-e; de a hangot, a hangot ezúttal világosan hallottam.
– A szemedet!
Most éles és parancsoló volt, mint egy rövid vércsekiáltás, mint a halálos hírt hozó sürgönykihordó ujja alatt a csengő kurta, jajongó szava, éjjel, az alvó előszobában. Felemeltem a kezemet, de már nem tudtam tartani, elvesztettem eszméletemet.
Esővel, borult éggel virradt rám a másnap. Úgy éreztem, mintha szívem meg volna törve, mintha mindaz, amit cselekszem vagy gondolok, nem a saját akaratomból történnék. Lassan öltöztem föl, és levánszorogtam az utcára. Egy kirakat tükrében riadtan láttam meg petyhüdt, sárga arcomat és a szememet. Nyirkos félelem szorongatta a torkom: ez a szem idegen volt nekem most, és mintha a színe is megváltozott volna. Tovább siettem, és ekkor világosan éreztem valami szúró fájdalmat a szememben. Igen, mintha belülről emésztené e szemet valami sorvasztó láz.
Délelőtt az egyetemen voltam, délután nem bírtam már magammal, bementem a szemklinikára, és megkértem egy ismerős asszisztenset, vizsgálja meg a szemem, mert különös idegfájdalmat érzek. A doktor megvizsgált, s azt mondta: egyelőre nem lát semmit, jöjjek fel később.
Valami azt súgta, hogy ő nem értheti ezt; ekkor erőlködve kapkodtam magamban: menekülni, menekülni, ezt súgta bennem egy hang. Egyszerre eszembe jutott valami; felmentem az egyetemi könyvtárba, és kikértem egy régi könyvet a tizenharmadik századból, mely kabalisztikával és okkult tudományokkal foglalkozik. Mintha idegen kéz vezetné a kezemet, úgy lapoztam benne: egy fejezetnél megálltam, mintha villám sújtott volna. Ez a fejezet a szemmel való verés-sel foglalkozott, megállapította, hogy főleg öregasszonyoknak megvan gyakran a mágikus erejük, hogy szemveréssel megvakítsanak. A szerző hosszan foglalkozik a kérdéssel, s a végén megállapítja, hogy egyetlen védekezést tud a szemveréssel történő megvakítás ellen, de ez is csak akkor hat, ha az áldozat észreveszi a pillanatot, amikor a szemverés történik, s a szemveréstől számított három másodpercen belül ideje van kimondani ezt a három szót: „Alopex, lopex, opex” háromszor egymás után. Utána macskaszőrrel kell megdörgölni a szemet.
Estig különös emésztő láz borzongatott; magam se tudom, hogy jutottam a macskaszőrhöz, amit kezemben szorongattam, mikor beléptem szobámba. Odaültem az ablak mellé, s kihagyó szívveréssel mereven bámultam az udvarra.
Nem maradt el: pontosan hét órakor megjelent az öregasszony kísértetarca, és harmadszor hallottam a mágikus szót:
– A szemedet!
– „Alopex, lopex, opex! Alopex, lopex, opex! Alopex, lopex, opex!” – kiáltottam hangosan, s szememhez dörgöltem a macskaszőrt.
A fej riadtan nézett rám. Megdöbbenés látszott vonásain.
– Nyomorult! – kiáltottam magamon kívül és diadalmasan, mert abban a pillanatban úgy tűnt, megszűnik a fájás, amit egész nap éreztem. – Ugye, jó lett volna, ugye, kellett volna a szemem! Az én világot látó szemem! Ó, ti sötétség fantomjai!
Tettette magát, mintha nem értene.
– A szemedet! – ismételte hangosabban – tessék kiadni a szemedet!
– Takarodj! – ordítottam vadul. – Távozz sátán cimborája! Nem adom! Nem hallottad? Alopex, lopex, opex!
Az öreg boszorkány most végre megijedt: talán belátta, hogy itt az ő sötét, földöntúli erejénél nagyobb erőbe ütközött véres szándéka. Elhúzódott az ablaktól, sietve hátrált az udvar másik vége felé.
– Ne tessék rá haragudni – szólalt meg ekkor a házmester mellettem -, egy kicsit süket, meg nem is ért jól magyarul. Majd én szólok neki.
És hangosan rászólt az öregasszonyra:
– Hallja, vicéné, nem látja, hogy az úr albérlő, nem partáj? A konyhán kocogjon be máskor, mikor a szemetet kéri.
– Dobzse – vigyorgott görnyedezve a vénasszony -, eddig mindig iden szokdam…
A konyhához ment – és ekkor utoljára hallottam megtörten és békésebb hangon:
– A szemedet!…
Azóta nem láttam többé, nem jelent meg. Még egy hétig laktam ott, aztán elköltöztem.
Elmondtam ezt a történetet azoknak, akik velem együtt hisznek abban, hogy vannak dolgok…