Anyám könyve, amit nagyon régen vetett papírra, a harmincas éveinek táján.  25 évvel később folytatta volna, de már nem volt se kedve, se ereje befejezni. Úgy 15 éve mutatta meg nekem, akkor azt mondtam neki, hogy megjelentetem. Nem ellenkezett. F. R. jegyzetei – így szignózta. (Nászta Katalin)

II. A gondoskodás

A rokonok aztán mindent összeszedtek a szobából, konyhából, aminek csak valami értéke volt: az ágyneműt, a varrógépet, az edényeknek a javát, azt mondták, megőrzik majd az árváknak, ha felnőnek, legyen valamijük. A férfi csak nézte, mint hordják szét a kis otthonát, nem tudott semmit sem szólni, állt gyámoltalanul, fogta a gyerekek kezét és csak annyit mondott, csinálják, ahogy akarják, neki már úgyis mindegy.
Aztán az egyik nagynéninek eszébe jutott, hát a gyerekekkel mi legyen? és akkor kiderült, hogy mindegyiknek van elég baja és egyik sem vállalhatja a gyerekeket. Boriskát – szólalt meg az egyik, akinek az előbb is eszébe jutottak a gyerekek – beadjuk az árvaházba, érte nem kell fizetni, a másik, a kicsi, az úgyis az apjáé, maradjon vele. Ebben aztán megegyeztek. Boriskát beadták az árvaházba, a holmikat a Samu bácsi szekerére rakták, aki elvitte Rákosra, Mámihoz, megőrzés végett, hogy legyen majd, ha a gyerekek megnőnek. A varrógépet Katica ángyó vitte el, mert ő majd varr rajta, nehogy berozsdásodjon, kár lenne érte, hiszen mennyit gürcölt szegény Anna, amíg megvette, megette az egészségét a sok munka a gép mellett, az vitte a sírba, na majd ő vigyáz rá, megőrzi, jó szándékkal.
Mikor a rokonok így szépen elrendeztek mindent, elvitték a megőrzésre valót, ők ketten, az apjával ott maradtak a kifosztott lakásban, hirtelen nem is tudták, mihez kezdjenek. A gyermek, alig öt éves, nemigen értette, mi is történik körülötte, mit jelent mindez. Felmászott az ágyba, a csupasz szalmazsákra feküdt, még jó, hogy ezt nem vitték el megőrizni! De a paplant s a párnát azt elvitték. Pedig hideg van, jó lenne a paplan alatt aludni a jó melegben. Fázósan összekucorodott, ruháját lehúzta a lábára, azzal takarózott, nem sírt, pedig nagyon sírhatnékja volt, mintha érezte volna, hogy neki már nem szabad többet sírni, mert hiába sír, nincs, aki vigasztalja, aki segítsen rajta. Az apja épp olyan árva, elveszett, mint ő. Most is csak áll és nézi őt szomorúan, gyámoltalanul, nézik egymást és nem tudnak semmit szólni egymásnak, mind a kettő olyan vigasztalanul árva.

Következik:
III. Hova-merre?