Nevetséges, valakinek mégis csak el kell mondani ezt a dolgot és még hozzá hamarosan, mielőtt meggondolnám és eszembe jutna, hogy ostobaság. Kinek mondjam el? Annak az újságírónak — szentisten, hát csináljon belőle riportot. Vagy itt, szemben ül egy huszárkapitány, talán bemutatkozom és elmondom neki.
De előbb mégis meg kellene fontolni, legalább azt, hogy hogyan kezdjem. Hát nézze, kedves kapitány úr, most három hétig falun voltam — bizony, egyik rokoninál és most, egy hét alatt történt ez a dolog. Nem, nem, nem velem történt, dehogy. Hanem egy kis csibével történt, nem — nem valami kis leányt gondolok, hanem igazi csibét, kis csirkét, olyan sárgát, akkorát, mint az öklöm, buta kis csőrrel és vékony, bőrös lábakkal.
Valami tíz darab volt, egy öreg, morgós tyúk — az anyjuk — vigyázott rájuk. Az udvarban szaladgáltak, mindig egy rajban, mintha vékony cérnával a tyúk lábához volnának kötve. Világossárgák voltak és roppant ostobák, tessék elképzelni, ilyen apró kis állatok. A vén tyúk szigorú volt, de igazságos: egész nap velük foglalkozott, kapart nekik mindenféle magot meg mit, nem tudom, hogy mondják ezt vidéken, mert városi ember vagyok. Ha nagyon buták voltak, akkor kokkantott egyet és kemény anyacsőrével megkoccintotta a buksi, sárga fejeket. Rendesen olyankor vált szükségessé az effajta fenyíték, mikor tyúkanyó leült, amit a csibék nagyon szeretnek: nyakrafőre futottak a jó, meleg pelyhek alá, ügyetlenül egymásnak futottak és addig nem volt csend, míg egy mérges, korholó vakkantás kíséretében oda nem ütött az egyiknek. Az akkor ijedten, siránkozva csipogott egyet-kettőt és gyorsan bebújt a szárnyak mögé.
Ugyanígy járt az is, amelyik kíváncsiskodott, kidugta a fejét, nem maradt nyugton. Akkor aztán csend lett: a csibék eltűntek, a tyúk kövéren és melegen lélekzett, lüktetett a fejük fölött és a csibék aludtak, behúnyt szemmel, boldogan, mint a tej.
Ez a kis csibe, amelyikről beszélek, ez volt a legkisebb; onnan ismertem meg, mert különben egész egyformák voltak. Fehéressárga volt, még ügyetlenebb, mint a többi, mindig baj volt vele. Megfigyeltem, hogy leggyakrabban ez kapott barackot a buksijára: a mellett mégis ez volt a leganyásabb — csak a szárnyak alatt szeretett lenni, az ételt nem becsülte többre. Mindig ott lábatlankodott az anyja körül, hogy az majd felbukott benne néhányszor. Nagyon szerette a meleget, úgy látszik, korábban kelt ki a tojásból a kelleténél. Nagyon kedves volt, mindig elül akart lenni, pedig a legkisebb lába neki volt — de szaporázta a lépést és ijedten, sápogva csipogott hozzá, ha arról volt szó, hogy első legyen a puha fészekben, langyos pelyhek alatt.
Ott aztán elesöndesedett. Igen.
Jó, jó, kapitány úr, mindjárt rátérek. A dolog úgy kezdődött, hogy reggel a kis csibe nem evett és még kisebb volt, mint rendesen. Valami határozatlan volt az egész kis állaton, közbe támolygott és többször felborult, megbotlott. Odamentem és felvettem a földről: nem futott el, ez volt a furcsa.
A kezemen feküdt most, egy kicsit remegett, a fejét, ami akkora volt, mint egy mogyoró, behúzta és csodálkozva várt, hogy mi lesz. Ekkor láttam, hogy mind a két szeme bedagadt.
A nevetséges, átlátszó kis szemhéjak, amivel madárféle alulról fölfelé zárja el gyöngyszemét: most duzzadtan, pirosán tapadtak a pihék közt. Először azt hittem, hogy csak ijedtében hányta be, de aztán láttam, hogy nem tudja kinyitni.
Odavittem Márton bácsihoz és megmutattam neki a csibét. Szakértelemmel nézegette, bólintott. Elmondta nekem, amit faluhelyen, úgy látszik, mindenki hallott már, de engem nagyon meglepett: hogy ez a kis csibe hirtelen belenézett a napba és most gyulladt a szeme.
Kérdésemre, hogy mit csináljak vele, vállat vont Márton bácsi: próbáljam meg, egy kis vizes pamuttal csavarjam be a csibe fejét, tegyem az ablakba és hagyjam ott egy-két napig.
És két napig az ablakban volt a kis csibe és türelmesen várt, bekötött fejjel, mint egy kis beteg. A zsalut leengedtem. és betettem a táblákat.
Délután háromkor kezdett el csipogni. Odakint, a tikkadt napfényben porzó udvaron akkor ült le délutáni bóbiskolásra tyúkanyó, — a jó fészekért veszekedő csibék csipogása behallatjszott: bent, a pállott és alvó szobában valami szorongató és vigasztalan csendesség homálykodott. Ebben a csendességben hangzott fel a beteg csibe torka; — oly váratlanul és rögtönösen, hogy nem lehetett kétség benne: az udvarra felelget, azokkal szeretne beszélgetni. Aztán három óra hosszat egyfolytában, megszakítás nélkül és fokozódó fájdalommal panaszkodott. Végre elgyengült a hangja és csend lett.
Másnap kint voltam a hegyekben: hatkor jöttem meg. Már a küszöbön megütötte fülemet a beteg csibe hangja: egész nap csipoghatott, mert rekedt volt, mint valami íci-pici csengettyű, ami megrepedt.
Másnap reggel erre a csipogásra ébredtem megint. Ekkor nagyon megsajnáltam a kis csibét: óvatosan kivettem az ablakból és kicsavargattam a nedves gyolcs közül. Abban a pillanatban elhallgatott, mintha elvágták volna a torkát.
Egészen kicsike és sovány volt most: a pelyhek vizesen hozzátapadtak nyomorult kis bőréhez: buksi fején pedig hetykén, borzasan állt néhány nedves, összetapadt toll. A nyaka kopasz lett és ráncos és veres, mint a paprika. Mikor a kezem melegét érezte, nagyon csendes lett: hallgatózott. A két kis szem nem nyílt fel többé — elmúlt a daganat, de a két gyöngy üresen és fehéren távozott a héjak közt: a kis csibe megvakult. Nem furcsa? Én nem is tudtam, hogy a csibék is megvakulhatnak.
De nagyon nedves volt és borzas és én kivittem azért az udvarba, ahol sütött a nap és letettem a földre, hogy megszáradjon. Állva maradt a csupasz földön: mint két gyengén megtámasztott gyufaszálon egy félmarék sárga kóc.
Csámpásan állt, behúzta a fejét és hallgatózott. Csibék szaladgáltak csipogva és fűillat csapott a csőréhez. A vak csibe állt és egy hang nem jött a torkából. Aztán ügyetlenül lépni próbált egyet, de mindjárt megállt megint. Most igenigen elcsodálkozott.
Ezután ez történt.
A tyúk felállt, odajött a csibéhez: a csibetestvérek; is odafutottak és körülállták. A vén tyúk kotkodácsolt egyet, aztán odakoppantott a csőrével — hát te honnan kerülsz elő és milyen állapotban? — mondta haragosan. A vak csibe nem felelt egy kukkot se, bűnbánóan gubbasztott, hagyta ütni magát, lógó csőrrel és összehúzódva — és kimondhatatlan boldogság volt a hallgatásában.
Aztán otthagyták és a tyúk leült megint és a kis csibék aláfurakodtak. Most megmozdult: a hang után tipegett, de már nem tolakodott: szerényen és udvariasan bújt el a tollak közt és most nagyon, nagyon boldog volt és úgy volt megint, mintha semmi se történt volna s rossz álom lett volna az egész.
Aztán sokszor láttam így a vak kis csibét.
Ott mászkált a többi közt és nem volt más öröme, csak ha az anyja körül lehetett… igen… nem furcsa? … csakhogy sokszor egy dobogó láb felriasztotta a tyúkot, a csibék szétszaladtak és a vak csibe magára maradt: felállt, behúzta fejét és hallgatózott. Nem nagyon törődtek vele most már: hozzászoktak riadt, sovány kis testéhez. Én is elfelejtettem.
Egy hét múlva egyszer megláttam megint.
A fáskamra oldalában gubasztott. Egészen egyedül volt: úgy látszik elfáradt, leült. Óvatosan hajoltam le, hogy el ne riasszam: de nem volt szükség erre a vigyázatos mozdulatra, a vak csibe meg se moccant, mikor a kezembe vettem. Nem is csipogott: közönyösen hagyta, hogy áttegyem a másik tenyerembe, félrehajtotta a fejét. Lábam alatt csipogtak a csibék, de a vak csibe nem felelt már nekik.
Ekkor eszembe jutott valami: a másik tenyerembe néhány magot tettem és egy cseppecske vizet: most a vak fejét odaszorítottam a magokhoz. Egyszer, kétszer nem reagált: harmadszor kinyitotta a csőrét és odakapott. A tenyeremet találta: újból, most már mohóbban biccentett oda és ezúttal felszedett egy magot. Sokáig tartott, míg ziháló és vonagló torokkal lenyelte: párat pötyögött még a csőrével, mintegy biztosan tudni akarta, lement-e már, aztán élénken kinyújtotta a fejét, keresgélt és most sebesen, egész kihűlő testében remegve, bedagadt szemekkel és csupasz, kopasz fejjel enni kezdett.
Igen … és ekkor láttam..’. hogy a kis lábai… egészen… na, igen … egészen le voltak száradva … leszáradtak a lábai… Hogy mi… hogy minek mesélem én ezt el… tetszik tudni… bizonyisten nem tudom, tudniillik csak azért, hogy furcsa, úgy-e… csak éppen ezt, mert aztán óvatosan letettem a földre, hogy majd másnap reggel megint megnézem… de már megdöglött… mire megnéztem … ott feküdt, döglötten, ahová letettem, a leszáradt kis lábai égnek meredve… de hát mit csodálkozik ezen kapitány úr, csak nem hiszi, hogy bolond vagyok, úgy néz rám … hát nem mesélhetem én el, mi van abba… hiszen elég furcsa … ön talán hallotta már, hogy a csibék is megvakulhatnak?… én még sohase hallottam … csak: ezt akartam mondani… és hogy milyen buta egy látvány volt… amint úgy kapott a kis fejével a magok után … na!… gyerekség!… ideges vagyok … na … nevetőgörcsöt kapok min … mindjárt… Köszönöm … csak hagyja … van nálam zseb … zsebkendő … mindjárt jól vagyok … ne nézzen ide… micsoda egy hülye vagyok, igazán… olyan rettenetes nehéz lett a szívem … alásszolgája —