Gyermekszemmel / édesanyám emlékeiből

Anyám könyve, amit nagyon régen vetett papírra, a harmincas éveinek táján.  25 évvel később folytatta volna, de már nem volt se kedve, se ereje befejezni. Úgy 15 éve mutatta meg nekem, akkor azt mondtam neki, hogy megjelentetem. Nem ellenkezett. F. R. jegyzetei – így szignózta. (Nászta Katalin)

III. Hova-merre?

Dódi felült az ágyban és értetlenül nézett körül. Hogy került ide? kavarogtak benne a múlt eseményei. Nem tudta, mennyi idő telt el, mi is történt vele. Csak ült az ágyban és nézett maga körül a kicsi szobában, ahol most laktak.
Mikor jöttek ide? Nem emlékszik. Nézi a szekrényt, az asztalt, rajta egy darab kenyér, a széken az ő ruhája, köténye és hirtelen eszébe jut, hogy az apja az este azt mondta, addig ki ne menj a házból, amíg rendbe nem teszed magad. Mosdjál, fésülködj meg és rendesen öltözz fel, úgy menj ki, de csak az udvarra, az utcára ki ne tedd a lábad. Még azt is mondta, menj Dénes nénihez, otthagyom az ételt, ő odaadja majd neked délben, én megyek dolgozni, nem leszek itthon.
Most hát felkelt, felöltözött, kötényét már mentében kötötte meg hátul, masnira, nem volt türelme, alig várta, hogy kint legyen a szabadban. Olyan sivár volt ez a kicsi szoba sötét, hideg téglapadlójával, csupasz bútoraival, ösztönszerűen menekült belőle, ki a szabadba.
Ahogy az ajtón kilépett, egy szűk, sikátorszerű macskaköves udvarra került. Szemben egy másik háznak a hátsó része egész hosszában elzárta a kilátást, úgyhogy még az udvarra sem sütött be a nap soha. Jobbra nézett, ott is egy nagy magas falat látott, arra indult és elért a ház végére. Látta, hogy itt egy kétméternyi széles út van. Ha jobbra néz, egy vasrácsos kaput lát, mögötte egy szép nagy udvarral. Ott is körbe volt építve házakkal, de a házak előtt szép, virágos gruppok és füves térség.
Legszívesebben arra ment volna, de tudta, hogy ott az igazgatóék laknak és nem szeretik, ha ott cselleng, mindig hazaküldik, ha meglátják, pedig nagyon szeret ott, a szép virágok között járkálni, a fűre leülni, de nem akarja, hogy megint rászóljanak, inkább nem megy oda. Balra fordult hát, és elindult a másik udvar felé. Ez az udvar is nagy, még nagyobb, sokkal nagyobb, mint a másik, de itt nincs virág, se fű, se fa, csak macskaköves udvar, köröskörül raktárak, meg egy hosszú istálló. Ott lovak is vannak, szép barna lovak, egy bácsi mindig meg szokta kefélni a szőrüket és akkor olyan szép csillogóak lesznek, mint a mesében a táltos lovak szőre. Sokszor elnézi, ahogy keféli, majd a port kiveri az istálló kövére, szép, cifra mintákat rak ki a porból.
Soha nem mert bemenni az istállóba, csak az ajtóból nézte, mit csinál a bácsi, egyrészt, mert félt a lovaktól, meg aztán nem szerette a szagot sem, ami az istállóból kiáradt. Csak, amikor kivezették a lovakat. Akkor gyönyörködött szép, fényes, barna szőrükben, amint büszkén emelgették a lábukat, szinte táncoltak a napon és kapkodták a fejüket. Ilyenkor mindig elhúzódott a közelükből, csak messziről nézte nagy gyönyörűséggel, amint körbe sétáltatja a bácsi az udvaron, majd visszavezeti őket az istállóba.
A nagy kapu mellett egy kicsi ház állt, vadszőlővel befuttatott verandával, ez volt a házmesterék lakása, itt laktak Dénes néniék, aki majd odaadja neki az ételt, amit az apja otthagyott a számára. Dénes néni idős, fekete arcú néni volt, mindig barna kendőt viselt a fején és olyan érdes hangja volt, mint egy bácsinak. A lakásban állandóan füstszag volt, annyira, hogy ő mindig egy kicsit köhögött, amíg megszokta. Dénes néni cigarettázott, Dénes bácsi pipázott.
– Na gyere, Dódi! megmelegítem az ételt, egyél, jó paszulylevest főzött apád és tejbegrízet, jó nagy csomókkal benne – mondta Dénes néni, mikor meglátta a gyereket és érdesen kacagott hozzá. – Apád akkora fazékkal főzött, hogy elég lesz egy hétig is, csak győzzed enni. Majd elővette a fazekat, amitől a gyerek megijedt, hogyha éhes lett volna, akkor is elment volna az étvágya.
A néni kitette a levest egy tányérba az asztalra, kanalat tett melléje. – Na tessék, egyél, ettől nősz nagyra. Rád férne egy kis hízás, mert nagyon gyenge bőrben vagy!
A gyerek az asztalhoz ült, nézte a tányérban az ételt, de valahogy összeszorult a torka, még a száját sem tudta kitátani, hogy bár megízlelje, csak ült ott, boldogtalanul forgatva a kanalat az ételben és sehogy sem tudta a szájába tenni.
– Nem vagyok éhes… – szólalt meg nagy későre, nem kérek most semmit, majd később eszem – mondta, csakhogy haladékot kapjon és ne kelljen ennie. Általában rossz étvágyú, gyenge gyomrú gyerek volt, kicsi korától sírós, gyenge idegzetű, hasmenős. Azt is mondta az egyik nagynénje egyszer az anyjának, jobb volna, ha meghalna ez a gyerek, úgyse lesz soha egészséges, csak terhedre van, te Anna! Anyja szomorúan nézte akkor és lehet, hogy igazat adott a nénjének. Talán valóban jobb lenne neki, ha meghalna?


Következik:
IV. Az intézet

2020. augusztus 12.

Szóljon hozzá!