Gyermekszemmel / Édesanyám emlékeiből

Anyám könyve, amit nagyon régen vetett papírra, a harmincas éveinek táján. 25 évvel később folytatta volna, de már nem volt se kedve, se ereje befejezni. Úgy 15 éve mutatta meg nekem, akkor azt mondtam neki, hogy megjelentetem. Nem ellenkezett. F. R. jegyzetei – így szignózta. (Nászta Katalin)

IV. Az intézet

Egy reggel az apja azzal költötte fel: – Gyere! Ma átmegyünk Szilágyiékhoz, segíteni kell valami munkában, te addig játszol Babikával.
Szilágyi Babi a mészáros vele egykorú kislánya volt, néha áthívták hozzá játszani őt, ha Babinak úgy volt kedve, de nem mindig volt kedve. Egyszer unta magát és hívatlanul ment át, akkor Babi toporzékolva kiabált rá: Menj innen, nem akarok most veled játszani! És leborult a díványra, eltakarta arcát, hogy ne is lássa őt. Nem is szereti, csak Szilágyi bácsit, ő mindig kedves hozzá, megsimogatja az arcát és finom dolgokat ad neki enni, jó friss tepertyűt, puha kenyérrel, meg finom szafaládét. Egyszer ebédre is meghívták, de csak a húslevest szerette, a másodikat (vadas volt) azt otthagyta, mert keserű volt a mártás. Szilágyi néni haragudott, azt mondta, olyan válogatós, mintha valami gazdag úri gyerek volna, nem egy ágrólszakadt senki. Ő hallotta ezt és szégyellte magát, amiért megharagította a nénit, mert a néni is mindig kedves volt hozzá, csak Babi volt szeszélyes.
Hallotta, amikor azt mondta a néni az apjának, jobb, ha ő is megy Babival az óvodába, minthogy egész nap erre-arra ténferegjen. Ott felügyelet alatt van, tanul is valamit, ami igazán ráfér, hiszen apja egész nap nincs otthon. Még azt is mondta a néni: – Maga is csak egész nap jár, keresi a munkát, de hiába, manapság nagyon nehéz munkát találni.
Az apja csak bólogatott, majd azt mondta, elmehetne Désre az útépítőkhöz, most oda kéne ember, de hogy hagyja itt ezt a gyermeket, ha meg úgy megy, hogy estére hazajön, nem keresi meg az útravalót sem. – Nagy gondban vagyok, azt sem tudom, mit csináljak.
Az asszony szánakozva nézett rá, bizony nehéz, még egy asszonynak is nehéz egy gyereket nevelni, nemhogy egy férfinak.
Aztán egy reggel, szépen felöltözve, már amennyire szegényes ruhatárából kitellett, az apja még masnit is kötött a hajába, igaz, Babi azt mondta, olyan, mint egy palacsinta a fejeden, de a néni leintette, azt mondta, hogy nagyon jól van. És átmentek az úton a Szentpéteri templom előtt és már ott is voltak a túloldalon.
Az óvodában egy tisztelendő nővér fogadta őket és megmutatta a helyüket. Szép nagy terem volt, a teremben padokban ültek a gyerekek, már elég sokan, a padok előtt, az emelvényen egy asztal állott, oda ült a tisztelendő nővér, akinek furcsa hosszú ruhája, és a fején fekete-fehér főkötő volt, csak az arca látszott ki belőle. Egy kicsit meg is ijedt, mikor meglátta, de aztán megnyugodott, mert a néni nagyon kedves volt, úgy is kellett mondani neki: kedves-nővér.
Most már minden nap jártak óvodába, tanultak verseket, meg játszottak kint a nagy udvaron, mikor nem esett az eső. Még színdarabot is tanultak, de ő nem játszott benne, mert azt mondta a kedvesnővér, hogy ő csak vendég, nem rendes óvodás, mint a többi és majd megy iskolába.
Az évzárón aztán előadták a darabot. Ünnepély volt, eljöttek a szülők is mind, csak az ő apja nem jött el, mert dolgozott, nem tudott jönni. A színdarab nagyon szép volt, még sírt is, mert egy olyan kislányról szólt, akinek nem volt mamája és gyufát árult és hullott a hó és a kislány elaludt és egy angyal leszállt az égből és felvitte az anyukájához az égbe. Arra gondolt, hogy jó lenne, ha őt is felvinné az angyal az ő jó anyukájához az égbe. És nagyon, nagyon szomorú volt.
Aztán nem volt más választás, őt is be kellett adni az árvaházba, igaz, hogy érte fizetni kellett, mivelhogy nem volt egészen árva, mint Boriska, a testvére, mert neki volt apja. De hát nem volt mit csinálni, az apja csak Désen kapott munkát és azt nem szabad elszalasztani, mert nem volt miben válogatni, még ez is nagy szerencse, hogy felvették. Majd csak lesz valahogy. Az árvaház a Honvéd utcában volt, egy nagy barna kapun kellett csengetni. A csengetésre egy lány nyitott kaput. Mikor megmondták, mit akarnak, bevezette őket az igazgatónőhöz.
A hatalmas kapualjból kiérve egy tornácra mentek, majd egy kicsi barna ajtón keresztül egy szobába léptek be. Az igazgatónő kicsi kövér szőke nő volt, szívélyesen fogadta őket, majd megbeszélték a részleteket, amiből ő nem sokat értett, de ez nem is volt fontos. Aztán az apja elköszönt tőle, lelkére kötve, hogy viselje jól magát s azzal elment. Az igazgatónő kézen fogta és elindult vele egy hosszú tornácon. Végül is benyitottak egy ajtón, amiről később megtudta, hogy ez a munkaszoba, itt tanulnak és itt tartják a kézimunkaórákat is.
Ahogy bementek, egy olyanforma terembe került, mint az óvoda volt, csak itt a padok magasak voltak, nagylányoknak valók. A lányok sokan voltak, mind felálltak. Az igazgatónő intett, hogy üljenek le, és Boriskát szólította. – Nézd, itt a testvéred, rád bízom, gondoskodj róla, hogy megtanulja a házirendet! – azzal megfordult és kiment.
A lányok mind kíváncsian nézték őt. Boriska odavitte az asztalhoz a kézimunkatanárnőhöz és azt mondta: – Mondd meg szépen, hogy hívnak. – Dódinak hívnak, mondta, mire a lányok elkezdtek kacagni, de a néni leintette őket és azt kérdezte: Más neved nincs? Akkor Boriska megmondta, hogy Fischer Rózsikának hívják és dühösen rántott egyet a kezén, ahogy fogta. Ilyen buta, még annyit se tud, hogy kell bemutatkozni! Eredj, rendezd el a húgodat, mondta a tanárnő Boriskának.
– Ezt a nénit – kezdte meg nővére a rendezést – úgy kell hívni, Rózsi nagysága, azt a másikat, aki behozott, az Kicsianyám, ő a fő itt. Aztán amint mentek végig a tornácon, egy ablakon mutatott be, ez a háló, ide csak, amikor fekszünk le, akkor szabad bemenni.
Tovább mentek, majd elhaladtak egy nagy kapualj mellett és beléptek egy nagy ebédlőterembe és onnan egy kisebb szobába. Itt egy idős, foltos arcú és kezű néninek mutatta be őt a nővére. – Ő az én testvérem és most itt fog lakni velem. Kérek szépen ruhát neki. Mariska néni, mert így hívták a nénit, ránézett, elmosolyogta magát, na gyertek! s visszamentek az ebédlőbe, ahol a terem hosszában végig egy asztal volt, két oldalt padokkal. A fal mentén kis, kétajtós szekrények húzódtak, ezekben voltak a növendékek kinti ruhái. A néni ránézett s azt kérdezte, van más holmid is, vagy csak, ami rajtad van? Nincs semmi más, mondta ő. Na, akkor befér a te szekrényedbe az ő holmija is, szólt Boriskához. Majd egy nagy szekrényből ruhadarabokat vett ki, itt van, öltözz át, szólt és visszament a szobájába, Boriskára bízva a többit.
Akkor aztán bementek a fürdőszobába, ahol tetőtől talpig megfürdött és felöltözött az intézeti ruhába, fekete-fehér pepita ruha és fekete klottkötény, szürke harisnya és fekete egész cipő – ebből állt az egyenruha. Mire mindezzel végeztek, a kinti ruháját visszavitték az ebédlőbe, betették a kicsi szekrénybe, a Boriska ruhái mellé.
Mikor kimentek az udvarra, már a lányok is kint voltak, vége volt a munkaórának, kíváncsian gyűltek köréje, kérdeztek ezt-azt, s ő legjobb tudása szerint válaszolt a kérdésekre. Egyszerre csak megszólalt a vacsorára hívó harang, amit a szolgálatos lány kongatott. Bevonultak az ebédlőbe, ahol már meg volt terítve és ki volt tálalva a vacsora. Mindenkinek megvolt a maga helye, ő Boriska mellett kapott helyet. Ő rögtön le is ült a padra a helyére, de nővére a hóna alá nyúlva felemelte, megmagyarázva, hogy előbb imádkozni kell és csak azután szabad leülni enni.
Furcsa, de most jólesett a vacsora, meg is ette az egészet, éhes volt, ilyen még nem volt, hogy ő is éhes lett volna. Vacsora után az udvaron még játszottak egy órácskát, a nagy lányok körbe állták őt és nővérét, kérdezgették mindenféléről, kíváncsian nézegették, mint az új gyereket szokták, majd megunva játszani mentek.


Következik:
V. A hajasbaba

2020. augusztus 13.

Szóljon hozzá!