„Életének 73. évében, hétfő délután elhunyt Bogdán László író, költő, lapunk főmunkatársa” – adta hírül nemrég a Háromszék napilap online kiadása. Itt olvashatjuk egyúttal, hogy Bogdán László Sepsiszentgyörgyön született 1948 március 8-án, 1969-től szülővárosában a Megyei Tükör munkatársaként dolgozott. 1987-től A Hét című hetilap szerkesztője volt, majd az 1990-es évektől a Háromszék főmunkatársaként közölt főként kulturális és közéleti témákban. Számos verses- és prózakötete jelent meg, melyekért több elismerésben részesült: többek között 2008-ban Márai Sándor-díjat, 2010-ben József Attila-díjat kapott, de a Román Írószövetség prózadíját is elnyerte kétszer.

Bogdán László: Bodvaji elégia

1

feketedett az ég alja
mikor eljöttünk Bodvajba
párállott a táj

ennyi elég kinek kell több?
a kín is az öröm is elföd
ébred egy király

kémleli a messzeséget
győzelem és vereségek
egy-egy miccenés

eldönthető hova? merre?
arra menjünk-e vagy erre?
lesz-e ébredés?

2

ó ezek az emberek
ezek a szíjas inas mutuj konok
ó ezek a szárnyas emberek

hová tűntek?
a föld gyomrából kifordult a vas

iszonyú elgondolni
nézve a megrettenő
szétcincáló sírköveket
hogy itt
alig száz éve még
BÉKE NEKIK
ELTEMETTE FIA VILMOS
emeltették a jánosok péterek
zsigmondok
béke mindig mindenütt

izzik a hámorban a vigasztalás

ó ezek a szárnyas emberek
amint elrepülnek a hámor felett
bukórepülésben mérve fel
mit is?!?

és az erdő
bokrok fák páfrányok mohák
belepik a házak helyét
a sírköveket
visszafoglalják terrénumaik
és az enyészet is ott ólálkodik
a házak helyén üresség
ökörnyál
kérdőjelek

egy asszony kacagása
átkel az éveken
és megszólít

egy kirándulásról egyetlen félrelépés

hol vannak a vas fiai?
mind egyszerre érkeztek ide
egyszerre beszélnek isznak
köpködnek
egyszerre böfögnek énekelnek
egyszerre szólítják meg istent

akkor szép a sűrű erdő mikor ég

és a tűz a tűz
tűz csak a hámorban égett
ostromolta az ész a messzeséget
és szűnt egy miccenésre
maga maradt
akár pap a halottal

a nap éjtóba hullt

ó ezek a szárnyas emberek
a vas fiai
temető
tűnő-vesző temető Bodvajban
sűrű erdő
hajnal

3

az erdő
a győzhetetlen erdő mindenütt
a sírkövek dülöngélnek
menekülnének
de az enyészet mindent elborít
visszafoglalja régi helyeit

hogy itt
alig száz éve még
füstölt a hámor
kiszakítva népét az éjszakából
s a vas is ideért

most csak az erdő
székely ősrengeteg
persze kérdezheted
mindez miért
a vas se menedék?

a hiány kérdőjelei
levegőben a romok felett
gyermekek nevetése
összekötheti-e az éveket?

minden inog

nehéz volt erre mindig mindenkinek
megvasalták a reményt
izzott a képzelet
felperzselte a közhelyeket
a jó és a rossz
elkülönült
megint összevegyült
és győzött a rengeteg

cikázik a nap
a sírkövek felett
a tanulság pucér
önmagába hull
nem kell senkinek
a kőbe vésett neveken moha
nincs zászló
s már a kakukk se szól
nincsen kinek

4

eljönnek végül a szárnyas emberek
és kiderül hogy nincsen menedék
és eltűnik egy hegyi temető
s már nem mondhatod „elég” „nem
elég”

az erdő látszólag visszavonul
ágyúzza az ész a messzeséget
beint a kántor a gyülekezet
magába fordul fehéredik a lélek

„hórukk” „ne haggyad” üzemel a hámor
kiszakítja népét az éjszakából
a föld gyomrából kifordul a vas

véresen izzik a vigasztalás
ennyi elég nem is kell semmi más
közönyösen párállik a havas

---

Bodvaj, 1994. augusztus 6.

1. Katalin Nászta:
   2020. augusztus 10. 17:13

   Jaj, de szörnyű, mikor a közeliek mennek el! Őszinte részvétem a családjának.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ