Amikor földjeinket még nem sajátította ki a „népi hatalom”, amit nálunk felé kollektivizálásnak neveztek, nagyszüleim felvittek a Palájra, ahol akkoriban jó félhektárnyi kaszálójuk volt s ott évente kétszer, ritkábban háromszor „szénát csináltak”. Az ám, de amikor felértünk a kaszálóra, a négytagú „delegációnak” csak a fele fogott neki a munkának, mert én még nem, nagyapám már nem tudta forgatni a szénahányó villát. Azaz lehet, hogy még bírta volna az iramot, csak nem volt ínyére ez a „fehérnépeknek való” munka. Lényeg, hogy délig mi ketten jól elcsavarogtuk az időt. Jártuk széltében-hosszában a közeli erdőt, miközben nagyapám mesélt fűről-fáról s a madarak furcsa szokásairól. Dél felé aztán, mintha csak véletlenül, eszébe jutott a csavargásunk célja is: előkeríteni a puliszkás üstöt. Ugyanis ezt, meg a bükkfa-lapítót (fatányér) nagyapám még az előző évben elrejtette egy ágakkal mesterien álcázott gödörben, hogy ne kelljen minden alkalommal felcipelni a hegyre. Aztán száraz gallyakat gyűjtöttünk s az öreg nekifogott az ebéd elkészítésének. Mi is lehetett más, mint a négyfalusi mokányoktól eltanult „bálmos”, mely puliszka és burduf-túró (tömlőben tárolt juhtúró) fele-fele keveréke, úgy hogy evés közben az ember sosem tudta eldönteni, túrós puliszkát, vagy puliszkás túrót eszik.(Azt hiszem innen származik a román „tálmos-bálmos”- „talmeş-balmeş” kifejezés, amit az alaposan összekutyult dolgokra szoktak mondani). Engem elszalasztott vízért a közeli forráshoz azzal a kategorikus paranccsal, hogy annak szintje ne legyen fennebb az üst felénél, de alább se. Amikor a víz elkezdett forrni, beleszórta a puliszkalisztet (kukoricadara) és máris kevergetni kezdte egy tölgyfahusángból eszkabált keverővel, hogy ne legyen ideje „megkötni”. Még most is látom nagyapám bütykös ujjait, amint nagy szakértelemmel morzsálta bele a csobányoktól (mokány juhászok) kapott túrót. Közben folyamatosan kevergette, hogy a túró egyenletesen olvadjon össze a puliszkával. Amikor úgy gondolta, hogy elege van a pöszmögésből, neki is meg a puliszkának is, körbelapogatta kicsit a keverővel, és még otthagyta pár percig a tűzön, hogy az üst aljára és oldalára rápiruljon a puliszka, aztán az egészet kiborította a bükkfa-deszkára. Miközben hűlt a bálmos, elővette a bicskáját és komótosan körbeszántotta vele az üstöt. A pirított puliszka vékony csíkokban vált le az edény faláról s ő úgy kínált oda nekünk egy-egy csíkot a bicska hegyén, mint disznóvágáskor az ínyencfalatként tisztelt pörkölt fület. Aztán elővette a zsákcérnát (vékonyabb spárga) és négy gombócra osztotta vele a bálmost, de úgy ügyeskedett, hogy nekem jusson a legkisebb. Csak a szeme sarkából leste, hogy viselem el a „részrehajlást”, de én nem mertem szólni. Tudtam, hogy nagyapámnál mindig kéznél (azaz nyelvhegyen) van az épp oda pászoló okítás: ez esetben például, hogy „az erdőn mindenki az otthonról hozott elemózsiához igazítja az étvágyát” vagy „ki mennyit dolgozott, annyit eszik”, ami persze csak rám, a „kölyökre” vonatkozott.
Később a közeli esztenákon (juhakol) még sokszor ettem bálmost, de egyik sem volt a nagyapáméhoz mérhető. Hiányzott belőle a bütykös ujjak sózó mozdulata, meg a keverővé előléptetett bükkfabot kellemes smakkja.