(Dr. Robert B. Helm barátom halálára)

hangja ott feküdt még egy ideig
az üzenetrögzítőn kiterítve – hangsúlyozom:
csak hangja volt már. ma nem merem
felhívni, hátha még ott pihen szürkés-sárgán,
hátha nem törölték szavait azóta sem
a furcsa New Yorki egyházfiak.
azt sem értem, hogyan történhetett,
hogy az a hispánikus (portorikói talán)
írta meg a végső szöveget, ami
valahogy így kezdődött: Hey,
közlöm veled, hogy Húsvét után
egy héttel történt, szóval, hey… hey,
könnyedén, csak nem megütközni,
így szokás mifelénk, ahol volt már ugye
vietnam és nineoneone is – egyszer.
R.I.P., de azért egy kicsit derűsebben.
mert ez a lezser úr, tudjuk, keménytökű
ír ősökkel rendelkezett, arról nem beszélve,
hogy reverend volt Manhattan szívében,
ahol a vég is eszeveszett nyüzsgést jelent –

vajon hogy megy el egy toronymagas ember?
elégtél? vagy mégsem tapadt hozzád
a tűz és úgy történt, mint a többi megszokott
és átlagos lelkész-hantolás: a néger nő
mondott gyászbeszédet és valami
gondnokok szórták szerte a papírzsebkendőt –
akkor éppen anyám ágyánál álltál palástban
ő persze nem értette azt a furcsa nyelvet;
különben is késő volt, ócska telihold, éjszaka –
hey, sir, számomra mindez csak ma történt –
remélem úgy volt, ahogy megbeszéltük
egyszer – magyar nemesek sírkövei mellett –
közömbösen – nem mintha éppen akkor
foglalkoztatott volna bármelyikünket is a halál.

2011. május 20.