Különös esteken… / Il est d’étranges soirs…

Különös esteken a virágok lelke éled,
Mikor bágyadt a lég s megbánással teli,
Mikor egy sóhaj lassú hullámán érkezik
A titkos szív, s holtát az ajkakon leli.
Különös esteken a virágok lelke éled,
Ilyenkor gyöngéd vagyok, mint érző női lélek.

Tiszta reggeleken, mikor öltöznek a rózsák,
Vidám a lélek s szökellő, mint gyors hegyi patak,
Harangzúgás a szív húsvéti ég alatt,
A test folttalan, ép, a lélek meg szabad.
Tiszta reggeleken, mikor öltöznek a rózsák,
Ilyenkor betölti lelkem valami gyermeki jóság.

Jönnek borús napok, ezeréves a szív,
Múltjába beleunva, ül prédája felett,
A legszebb emlék is csupáncsak fakó díszlet,
Hol rüpők színész játssza a főszerepet.
Jönnek borús napok, ezeréves a szív,
Ilyenkor görnyedt aggként megyek, kit sírja hív.

Kétségek éjszakáján, szorongástól gyötört
A lélek, mely a spirál végéhez érkezett,
– Irdatlan útja céljául tűzte a végtelent –
S hőkölve érzékeli a mélyből a vad szelet.
Kétségek éjszakáján, szorongástól gyötört
Árnyként bolyongok én is lent a holtak között.

(Bartha György fordítása)

*

Il est d’étranges soirs où les fleurs ont une âme,
Où dans l’air énervé flotte du repentir,
Où sur la vague lente et lourde d’un soupir
Le coeur le plus secret aux lèvres vient mourir.
Il est d’étranges soirs où les fleurs ont une âme,
Et ces soirs-là, je vais tendre comme une femme.

Il est de claires matins, de roses se coiffant,
Où l’ âme a des gaîtés d’eaux vives dans les roches,
Où le coeur est un ciel de Pâques plein de cloches,
Où la chair est sans tache et l’esprit sans reproches.
Il est de claires matins, de roses se coiffant,
Ces matins-là, je vais joyeux comme un enfant.

Il est de mornes jours où, las de se connaître,
Le coeur, vieux de mille ans, s’assied sur son butin,
Où le plus cher passé semble un décor déteint,
Où s’agite une vague et minable cabotin.
Il est de mornes jours las du poids de connaître,
Et, ces jours-là, je vais courbé comme un ancêtre.

Il est des nuits de doute, où l’angoisse vous tord,
Où l’ âme , au bout de la spirale descendue,
Pâle et sur l’infini terrible suspendue,
Sente le vent de l’abîme et recule éperdue!
Il est des nuits de doute, où l’angoisse vous tord,
Et, ces nuits-là, je suis dans l’ombre comme un mort.
Au Jardin de l’Infante)

*

Albert Samain (1858 – 1900):

Későszimbolista, parnasszista francia költő, ez év augusztus 18-án emlékezünk halálának 120. évfordulójára. „Az ősz és az alkony költője” (Coppée), zeneisége Verlaine-t juttatja eszünkbe, a Mercure de France alapítói törzsgárdájának tagja. A magyar olvasó némiképp Tóth Árpád világirodalmi előfutárát látja benne. (Sorsa és életkora is, amely megadatott neki, egyezik a Lélektől lélekig költőjével. Lelki affinitásuk kitűnik abból a tényből is, hogy a magyar költő jócskán fordított is a francia „előd” verseiből.)
A költeményben (Il est d’étranges soirs…), furcsán míves a szakaszépítés és versszerkezet összefüggése. A négy szakasz mindenike egyenként egy-egy napszak (este, reggel, nappal, éjszaka) más-más hangulatát, életérzését ragadja meg, adja vissza, az utolsó sor refrénjében pedig egyenként más-más embertípussal (nő, gyermek, aggastyán, e világról elköltözött lélek) hozza összefüggésbe mindezeket abenyomásokat. A lírai ihletettség és a költői tudatosság ezen összetartozását az iskolában tanítani lehetne!
Ezév februárjának utolsó napján a Káfé Főnix hasábjain Francis Jammes Első elégiáját olvashattuk, amelyben a költő Albert Samain-től, a lelki jóbaráttól búcsúzik.

„Halálod mitse számít. Az árnyat, mit szerettél,
míg éltél, míg szenvedtél, amíg csak énekeltél,
hűtlen mi hagytuk el, te ma is őrzöd azt.
Homályosságod, ím, vakító fényt fakaszt,
mely e szép nyári esten, térdreborulni késztet.
Megérezvén a búza közt Isten illatát,
a folyondár alatt ugatnak a kutyák.”

(B. Gy. fordítása)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ