Anyám könyve, amit nagyon régen vetett papírra, a harmincas éveinek táján.  25 évvel később folytatta volna, de már nem volt kedve, se ereje befejezni. Úgy 15 éve mutatta meg nekem, akkor azt mondtam neki, hogy megjelentetem. Nem ellenkezett. F.R. jegyzetei – így szignózta. (Nászta Katalin)

VI. Tévesztések-tévedések

Kora tavasszal kőművesek jöttek az intézetet tatarozni. Nagy halom meszet, homokot hoztak és telerakták az egész udvart a szerszámaikkal, alig hagyva helyet a gyerekeknek játékra. A homok kupacba volt halmozva és szigorúan meg volt tiltva a vele való játék, s talán éppen ezért még jobban vonzotta a gyerekeket. Körbeállták, hogy legalább nézzék, ha már nem játszhattak benne.
Dódi is ott állt legelöl, de még a kezét is hátra tette, nehogy kísértésbe essen, hogy a homokba mártsa, amikor valamelyik nagyobb lány hátulról meglökte, és ő kézzel előre, bele a homokba… Dühösen fordult hátra, hogy ki tette ezt? majd mindkét kezével vissza akarta simítani a homokot, ám ebben a percben a tornácról felhangzott a „Kicsianyám” hangja! Melyik az?!! azonnal jöjjön ide! Nem megmondtam, hogy ott nem szabad játszani? Tessék azonnal idejönni! hangzott újra. Odament, de még mielőtt elmondhatta volna, hogyan történt a dolog, Kicsianyám ráhúzott egy párat a fenekére, majd bezárta a munkaszobába büntetésből. – Így! máskor majd megtanulod, hogy szót kell fogadni! Azzal elment, ő meg ott maradt egyedül, sírva az igazságtalanságért, amiért meg se hallgatták, csak verik, meg bezárják, pedig nem is ő volt a hibás… Nagyon el volt keseredve. Tehetetlen dühében csak úgy toporzékolt, míg belefáradva beült a padba és csendben elaludt. Úgy talált rá Boriska, amikor Kicsianyám beküldte érte, hogy kérjen bocsánatot és menjen vacsorázni. Ő megint magyarázni kezdte, hogy bocsánatot kérek, de… – Na jól van! vágott a szavába az igazgatónő. Máskor ne légy rossz. Eredj vacsorázni.
El volt intézve, benne rekedt a magyarázkodás. Sokáig nem tudta elfelejteni és megbocsátani az esetet, csak azt tudta, hogy igazságtalanság érte. Nagyon dühös volt, ha csak eszébe is jutott a dolog. És mindig haragudott arra a lányra, aki belelökte a homokba. Ki nem állhatta.
Szörnyű! Hogy te milyen mafla vagy?! Boriska haragosan rázta meg a fejét. Én még nem láttam ilyen ügyetlen gyereket, még nem láttam!
A munkaszobában voltak és kézimunkáztak. A hosszú asztalok mellett a padokon ültek a lányok, ki hímezett, ki horgolt, vagy éppen írásos terítőt varrt, kinek mi volt a feladata. Dódit horgolni akarta Boriska megtanítani, de sehogy sem sikerült. Hiába volt minden igyekezete, a cérna fekete lett, majd elszakadt a tűt görcsösen fogó kezétől.
Az egész gyerek egy görcsös igyekezet volt, hogy megtanulja azt, ami a többinek olyan könnyen megy, muszáj neki is sikerülnie, azonban hiába minden erőlködés, ne megy. Dühében sírva fakadt és vadul tépdeste a szürkére izzadt cérnát, majd a földhöz vágta.
Ne hisztizz! rázta meg újból Boriska és pofonvágta… taknyos! nézz oda… A pofontól aztán lecsendesedett, de horgolni nem tudott megtanulni, csak évek múlva, amikor férjhez készült és kis terítőket horgolt magánszorgalomból saját részére, a saját otthonába.
Egy vasárnap délután az apja jött érte és elkéreztette, hogy egy kicsit hazavihesse. Elengedték és ő apja kezét fogva ment ki a kapun. A többiek irigyen néztek utána. Otthon a kicsi szobában egy idegen néni ült a széken és őket várta. Rózsi néninek hívták, vidám, piros arcú néni volt és szeretettel nézett rá, majd az ölébe vette és csokoládét adott neki, simogatta a haját és azt mondta, te kicsi árva! Az apja ránézett, de nem szólt semmit. Aztán eltelt a délután és őt visszavitték az intézetbe.
Az első két elemiosztályt az intézetben járta ki, elég jó felfogású gyerek volt, különösen a történeteket szerette nagyon. Aztán egy délután az apja jött érte és hazavitte, – Ezután velem fogsz lakni – mondta – lesz egy új anyukád, légy kedves hozzá!
Ő azt hitte, hogy Rózsi néni lesz az anyukája, és örömmel ment az apjával hazafelé, de amikor hazaértek a kis szobába – egy idegen néni várta őket, és amikor az apja megmondta, hogy ez az új anyukád, belőle önkéntelenül kitört a szó: Hát nem Rózsi néni lesz az anyukám? – az apja megrángatta a kezét, hogy hallgasson, de már késő volt, kibuggyant a száján a csalódás és ezzel örökre ellenségéve tette az asszonyt.

Következik:
VII. A mostoha