Elekes Ferenc: Egy tekintet éghajlata (32)

Hagytam, hogy menjen

Már éppen arra akartam rátérni, hogy megkérdezzem az én udvari bolondomtól, szerinte mi­lyen tulajdonságokat lenne érdemes eltanulnom a tarajos gőtétől. Általában a szalamandrák­tól. Hogy talpraesett, ügyes, jó király legyen belőlem. Azt mondja a mi Idánk, neki most sürgősen el kell mennie, mert épp megy le a nap.
Mondom, bizonyosan kifárasztottalak ezzel a német költővel, s főleg az élet értelméről való találgatásokkal. Azért akarsz elmenni, nem a lemenő nap miatt. Azt feleli, okosságból is meg­árt a sok, de most másról van szó. Arról, hogy napnyugta idején segítenie kell anyámnak, el­látni az állatokat, nem lenne szép reáhagyni az esti tennivalókat a tarajos gőte miatt. Elnézést kért, hogy ő most itthagy engem, s elindult az első udvar felé.
Hagytam, hogy menjen.
Soha nem fordult még elő, hogy valami házi munkát fölkérés nélkül végezzen el. Például oda sem figyelt, hogy legalább a megszáradt ruhát beszedje a spárgákról, ha elkezdett az eső cse­pe­részni. Hányszor hallottam anyámtól, te, Ida, hogy nem veszed észre, mit kell tenni, ha látod, közeleg az eső? Hát nem kell beszedni a megszáradt ruhát? Ilyenkor csak annyit mon­dott a mi Idánk, csakugyan be kell szedni a megszáradt ruhát. Volt úgy, anyám megkérdezte Idától, ha tudod, mit kell tenni, akkor miért nem csinálod? Ida az ilyen kérdésre röviden válaszolt: ez az, mondta, és folytatta Fedák Sárival. És ezzel minden el volt intézve. Most pedig azt mondja, napnyugta idején segítenie kell anyámnak, nem lenne szép reáhagyni az esti tennivalókat a tarajos gőte miatt. Anélkül, hogy erre bárki is fölszólította volna, elindult az első udvar felé. Anyámhoz, hogy segítsen neki.
Hagytam, hogy menjen. Elnéztem, amint határozott léptekkel elindul az ösvényen, mint aki tudja, mi a dolga.
Goethe könyvét visszatettem oda, ahol volt. Bezártam a kicsi ház ajtaját. Megálltam a lépcsőn, ahol nem sokkal azelőtt a tarajos gőte a napon sütkérezett. Innen jól lehetett látni az egész kertet, Borbélyéktól a patakunkig, s az első udvarig. Számbavettem sorra mindent. A régi kaput, a rozzant kerítést, a mohás kövekkel befödött kutat, a szilvafákat és kicsi fenyőket. Mint máskor, most is megállapítottam, szép ez a kert. Így, ahogyan van. És szép a kicsi ház is. A régi. Úgy, ahogyan van.
Ida elmenése teljességgel összezavarta a birodalom alapításának különben is csak nagyjából elképzelt terveit. Mi lesz az én királyságommal, ha udvari bolondom nem hallgat reám, oda megy, ahová akar és akkor, amikor kedve tartja? Kinek parancsolok és kitől kérek majd taná­csot? Mert minden királyság és hatalom létezése ezen a két pilléren nyugszik. A parancsolás és a tanácskérés oszlopán.
Ida határozott elmenése újabbnál újabb kérdéseket vetett föl. Legelőször arra gondoltam, bizonyosan hóvirágot látott az éjjel álmában, s ez azt jelenti, meg is érkezett a jó hír. Messzi­ről. Ahonnan várta. Vagyis megkerültek az ő épségben maradt gondolatai és ezután szét tudja választani az összekeveredett dolgokat. Ez volt a legfőbb vágya a mi Idánknak. És nékem is ez volt. Hogy legyen vége az ő bolondságának. Legyen olyan, mint más. Vagyis normális ember. A közvélemény szerint is. De ha így van, miért nem szólt nékem még reggel, hogy hó­virágot látott álmában, mert én tudtam volna, ez mit jelent. Vagy miért nem jelezte, amikor a tarajos gőtéről beszélgettünk, s az emberi élet értelmét is feszegettük. Jól van, tegyük fel, meg­lepetésnek szánta a hóvirágos álmát. Gondolta, rögtön észreveszem rajta, mit álmodott, amikor határozottan bejelenti, neki dolga van, most el kell mennie. És nékem nem lesz más választásom, csak az: hagyom, hogy menjen. És ez így is történt. Hagytam, hogy menjen.
Aztán arra gondoltam, mi lesz azzal a régóta megszokott, bevált életmódjával s a felfogásával, mely szerint jó bolondnak lenni. Le tudna mondani bolondságáról könnyedén? És arról is le tudna mondani, hogy többé meg se említse Fedák Sári nevét? A primadonnáét, akiért rajon­gott fiatal korában?
És előjöttek olyan apróságok, hogy mit szól majd a leskelődő, utcán járkáló asszony a mi Idánkhoz. Ha észreveszi, véle normálisan lehet beszélgetni. Ha elterjed a hír a mi Idánkról, hogy kigyógyult a betegségéből, s a közvélemény is megváltozik róla. Mert én nem felejtet­tem el, mit mondott nékem, amikor kiderítettem, nem igazi bolond a mi Idánk.
Azt mondta, nem baj, ha csupán egyedül énnekem van tudomásom arról, hogy ő nem bolond. Neki bőven elég, ha legalább egy ember tudja róla az igazságot. Mert minden ember egy világ. És én is egy világ vagyok.
Hagytam, hogy menjen.


(Folytatjuk)

2020. augusztus 15.

Szóljon hozzá!