Egy jegy sem kelt el

Sétáltam le s fel a kertben, belerúgtam minden második, utamba eső vakondtúrásba. Majd végig­jártam a patakunk partját. Lassan beesteledett. Úgy feküdtem le, szinte szót sem váltot­tam senkivel. Mint máskor, most is hallottam, miről beszélgetnek a szüleim, lefekvés után. Apám azt mesélte el anyámnak, milyen szokásai vannak a református papnak, aki közeli szomszédunk volt.
Nem lehet normális az az ember, mondta apám, nem lehet normális egészen. Ma szántott éppen a kertben, a lovát egy legényke vezette, ő pedig fogta az eke szarvát. Minden fordulat­nál jól összeszidta a legénykét. Hogy nem jól vezeti a lovat. Kérdi a gyermek, mit vétettem, tiszteletes úr. Azt mondja a pap, azt vétetted, fiam, hogy amikor azt mondod annak a lónak, hogy hó, akkor álljon is meg az az állat. A legényke azt mondja, hát tiszteletes úr, mindig meg­állt az a ló, valahányszor rákiáltottam, hogy hó! Én nem mondom, hogy nem állt meg az az állat. Azt mondom, még egyet lépett, miután te rákiáltottál, hogy hó, mondta a pap. A legényke hiába magyarázta, ha nem élőlény, hanem gép lenne az a ló, akkor sem tudna egyből megállani. Mert eltörne benne egy fogaskerék, vagy tengely, akármi. Olyan nincs, hogy azt mondjuk, hó, és még egyet ne lépjen az a ló. Ha meg tudna állani, akkor ez ellentmondana a természet törvényének. Mert még egy földhöz vágott kalapács is ugrik egyet, csak azután csendesül el.
Szóval, kár ezért a papért, mondta apám, mert jó gazdaember, rendben tart mindent az udva­rán, de nem normális egészen.
Anyám erre azt mondja apámnak, az a pap annyira normális, amennyi normálisságra egy pap­nak szüksége van. Hagyd, hogy úgy szántson, ahogy neki tetszik. Törődj inkább a mi dol­gaink­­kal. Mert a mi Idánk például ma olyan normálisan viselkedett, mint ahogyan még soha. Kérés nélkül segített mindenben, pontosan úgy látta el az állatokat, mint bárki más, normális ember. Mondtam én neked, hogy a munka a legjobb orvosság. A bolondságra is. Egyedül a munka. Ez az egész esti dolog úgy zajlott le, mintha egy láthatatlan rendező irányította volna a mi Idánk minden mozdulatát. Nem kellett súgni neki, mint ahogyan a színi előadásokon súgnak a színészeknek, akik nem tanulták meg jól a szerepüket, magyarázta részletesen az eseményt anyám. Hogy érthetőbb legyen.
Másnap mondom Idának, ha van kedve, eljöhetne velem, hogy egy kis tavaszi rendet teremtsünk a kicsi házban, mert a tegnapi délutánt elbeszélgettük. A gőtékkel.
Ahogy megyünk egymás mellett végig a kerten, mondom Idának, anyám szerint te az este jól szerepeltél. Nem kellett súgjon néked, mit kell csinálni az állatokkal. Sajnálom, hogy elcsa­tan­goltam a patakunk partján, későre értem haza, nem láthattam a szereplésedet. Erre azt mond­­­ja a mi Idánk, kár, hogy nem láttam az anyámmal való közös fellépését. Mert az csak­ugyan nagy békességben és rendben zajlott le. Azért kár, mert egy jegy sem kelt el. És nincs is nagyobb bánata egy színésznek, mint az, ha üres a nézőtér.
Mondom Idának, te Ida, néked úgy vág az eszed, mint a beretva. És jó a humorod is. De most gondolj vissza arra a napra, amikor színes ruháidból pántlikákat vágtál, s azokat magadra aggatva táncot lejtettél a hátsó udvaron. Bánod-e, hogy akkor volt nézőközönséged? Mert ha több nem is, legalább egy jegy elkelt. Meglátta valaki a táncodat, és abból lett a közvélemény, hogy nem vagy normális. És erre ment rá eddigi életed. Szomorú, szerencsétlen életed volt néked, Ida… Meglátszik az arcodon. Aki soha, semmit nem hallott felőled, de most meg­pillantaná a te arcodat, látná rajta, keserű, elrontott életed volt néked, Ida.
Azt mondja a mi Idánk, mi ezt már megbeszéltük. Csak a magány körmeiről nem szóltunk eddig. Pedig a magány körmei csúfították el az ő arcát, nem másfajta szenvedésnek nyomait látni rajta. De most is fönntartja azt a véleményét, mely szerint jó bolondnak lenni. És nem bánja, hogy akkor volt neki nézőközönsége. Csupán azt bánja, hogy engedte nagyon messzire úszni képzeletének papírhajóját a hírnév csillogó taván. És azt mondja a mi Idánk, azért jó, hogy hóvirágos álmok nélkül is megkerültek a normális gondolatai. Amelyek elmentek egy­szer. Messze. De időnként azért egy kicsit csakugyan meg kell bolondulni. Ha nem is a szó orvosi értelmében, de legalább annyira, amit a legegyszerűbben bolondozásnak szokás nevez­­ni. Mert bolondozás, művészet, játék nélkül a normális élet sótlan, unalmas és kibírhatatlan.
A kicsi ház előtt mondom Idának, gyere, ülj le ide, szembe vélem, hadd nézzem meg jobban a te arcodat.

(Befejezése következik)