Anyám könyve, amit nagyon régen vetett papírra, a harmincas éveinek táján.  25 évvel később folytatta volna, de már nem volt kedve, se ereje befejezni. Úgy 15 éve mutatta meg nekem, akkor azt mondtam neki, hogy megjelentetem. Nem ellenkezett. F.R. jegyzetei – így szignózta. (Nászta Katalin)

VII. A mostoha

Hat keserves év következett. Az asszony talán nem tudta elfelejteni az első találkozás kitörését? vagy olyan gonosz természetű volt? nem lehet tudni, de minden lehetőt kitalált, hogy kínozhassa. A szomszédban lakott egy család, három kislányuk volt, de neki szigorúan tilos volt velük még csak szóba is állni, egyáltalán nem engedte senkivel érintkezni. Egy másik szomszéd néni, akinek már nagy lánya volt, neki adta a kis bababútort – Az én Magdim már kinőtte az ilyen játékot, maholnap férjhez megy, játsszál te vele, te kis árva! Boldogan vitte haza, a babájának lesz lakása! Volt szekrény, ágy, asztal és két szék is, az ágyban matrac, párna, meg paplan, gyönyörűen berendezve, a stelázsi alsó polcára minden este lefektette a babáját az ágyba, még énekelt is neki, hogy aludjon jobban.
Aztán elkövetkezett az idő, amikor igazi kisbaba jött a házba, igazi élő, síró kis baba. Most már nem volt szabad többet játszani, babázni, rendezni a babaszobát, az igazi babára kellett ügyelni meg pelenkát mosni, mosogatni, sepregetni, mindent rendezni a házban. És nem volt szabad sírni hagyni a babát, ha meghallotta, hogy sírt, amíg ő nem volt otthon, rögtön kijárt a verés, a büntetés.
Karácsony előtt egy pár nappal azt mondja a mostohaanyja: – Szedd össze a játékaidat, kiviszed az ószerre, eladod, most karácsony előtt megveszik, neked már nem kell játék, kilencéves nagy lány vagy, egyéb dolgod van!
Hirtelen nem is tudta felfogni, mit is mond. Csak mikor csattant a pofon az arcán és újból rákiáltott: – Na, mi lesz? Mozgás! Vagy megsiketültél? – akkor ért el a tudatáig, hogy mit is akar, hogy adja el az ő játékát? az ő babáját? Nem, ezt nem lehet, hisz ez az övé, ezt nem lehet eladni! hogy a babáját? amit az angyal hozott neki? azt eladni az ószeren? ez nem, ez nem lehet igaz – ezt nem akarhatja!
Akkor nagyon kikapott, mert ellenkezni mert, ütötte, verte a nadrágszíjjal a meztelen kis testét és el kellett vigye a játékokat, a babát eladni az ószerre, hiába sírt, nem volt mit tenni.
Aztán még egy baba jött! Most már kettőre kellett vigyázni. Éjszaka, ha sírt a gyermek, őt költötték fel, hogy ringassa, amíg megint elalszik. Ha elnyomta az álom és a gyerek újra felsírt, megint csak megverték. Mindent kitalált a mostoha, hogy megbüntesse. Nem adott enni, mert rossz volt, ha az apja hozott valami nyalánkságot, ő nem kapott belőle, mert nem érdemli meg, mert egy semmirevaló rossz kölyök.
Egyszer három napig nem kapott enni, és amikor vízért ment a vezetékre, nem bírta a nehéz vedret, összeesett. A szomszédok szedték össze és vitték be a lakásba és szidták az asszonyt, hogy lehet egy ilyen csepp gyereket ilyen nehéz munkára fogni! Nem is tudták, hogy ő az éhségtől esett össze.
Egy éjjel megint felrázták álmából, mert sírt a gyermek és kellett vakarni a hátát, mert csak úgy akart aludni, ha „Dódi” vakarja a hátát. Hát ő meg is vakarta, de úgy belecsípett dühében, hogy a gyerek élesen felvisított s kiabálta, hogy megcsípett Dódi! megcsípte a hátamat! Akkor az apja nagyon dühös lett és a nadrágszíjjal úgy elverte, hogy mind összecsinálta magát.
Reggel, az apja mintha megbánta volna az éjszakai kitörést, a fejét megsimogatva mondta: Dódi, Dódi! Miért vagy rossz, kislányom? De a mostoha rászólt: Úgy-úgy, csak kényeztesd, úgyis a fejemre van nőve! Nem is érdemli meg, hogy becézzük, jó lesz neki a Rózsi név is, megtiltom, hogy Dódinak szólítsátok! Megértettétek? – szólt a gyerekeknek és az urának egyaránt: Rózsi, ezután csak így kell hívni!
Jaj, hogy utálta ezt a nevet! Később is, ha valaki így szólította, megrázta az undor. Ha bemutatkozott mindig úgy mondta F. Rózsika vagyok, szinte megnyomva az utolsó szótagot, nehogy még véletlenül is ne értse az illető, hogy ő „Rózsika” és nem Rózsi!
Samu bácsi az édesanyja testvérbátyja volt, Aranyosrákosi gazdálkodó ember, egy alkalommal a piacra jött, áruval megrakott kóberes szerérrel. Az árut eladta a piacon, utána eljött megnézni Dódit is, hogy mit csinál. Dódi, most már csak Rózsi, arcán egy csúnya seb, gyerekkel a karján, rendezgetett a kicsi szobában. A mostoha nem volt otthon, valahol a szomszédban üldögélt, nagyon szeretett a szomszédban tanyázni, legtöbbször csak estére jött haza, mikor jött az apja a munkából. Rózsi nem bánta, ha elment, legalább addig nyugta volt tőle. Ha otthon volt állandóan dumézta az öklével, hol a fejét, hol a hátát, csak úgy, anélkül, hogy valami oka lett volna rá. Sokszor, ha csak elment a háta mögött, Rózsi már húzta be a nyakát, már előre védekezve, vagy inkább félve az ütéstől.
Samu bácsi meglátta az arcán a sebet, kérdi, hogy mit csinált, mitől ilyen az arca? Ő elmondta, hogy a mostohája hozzányomta a forró kicsi lábast az arcához, mert rosszul tartotta a kanalat a kezében, de erre már megjött az asszony is, és azt mondta, hogy hazudik, mert ő, Rózsi nyomta az arcához a lábast, meg akarta inni a gyerek elől a tejet és hogy egy olyan gonosz, rossz kölyök, hogy ilyet még életében nem látott, pedig ő mindent megtesz érte. A múltkor is összecsinálta magát, ő kellett kimossa belőle, hogy azt hitte a belét hányja ki, olyan büdös volt.
Rózsi csak állt és nézte, hogy ömlik ki belőle a hazugság, és arra gondolt, ha elmegy Samu bácsi akkor megint megveri, mert azt mondta, hogy a mostohája égette el az arcát és akkor hirtelen kitört belőle a sírás. Samu bácsi! Vigyen el innen! Vigyen el innen, mert nem igaz, hogy olyan rossz vagyok és nem leszek rossz soha többet, csak vigyen el innen! Samu, az ember megérezhetett valamit, mert azt mondta a mostohának, hogy engedje vele, majd meglátjuk, hogy milyen lesz Máminál, a nagyanyjánál.

Következik:
VIII. Reménység