Anyám könyve, amit nagyon régen vetett papírra, a harmincas éveinek táján.  25 évvel később folytatta volna, de már nem volt kedve, se ereje befejezni. Úgy 15 éve mutatta meg nekem, akkor azt mondtam neki, hogy megjelentetem. Nem ellenkezett. F. R. jegyzetei – így szignózta. (Nászta Katalin)

VIII. Reménység

Este érkeztek meg Rákosra. Ilonka ángyó, a Samu bácsi felesége és Mámi, a nagyanyja jó vacsorával várta a hosszú útról hazatérő embert, sült kolbász és puliszka, káposztalével volt a vacsora. Dódi még soha ilyen jóízűen nem evett. A nagyanyja meglepődött, mikor őt meglátta, nem tetszett neki, hogy Samu odavitte őt, de nem szólhatott semmit, mégiscsak az unokája.
Egy vasárnap vendégek jöttek Tordáról, Teréz nénje a férjével, János bácsival és két gyerekével, egy kicsi fiú, Karcsi és egy kislány, Erzsike. A fiú 5 a leány 3 éves volt.
Hátul a kertben ültek a fűvön, élvezték a szép nyári délutánt, Dódi is ott játszott felszabadultan a két gyerekkel, itt nem verte senki, ha nem is szerették, de nem bántották, elfért ő is a többi gyerek közt. Hogy a nagyok közben mit beszéltek, Dódi nem hallotta, de mikor hazaindultak a nénjéék Tordára, János bácsi ránézett és azt mondta: Na, akkor gyere te is, szedd a cókmókod és gyere. Sok összeszedni való nem volt, mert csak az volt az övé, ami rajta volt, még cipője sem volt, de hát nyáron az nem is kellett.
Teréz nénje Édesanyjának testvérhúga volt, jó asszony volt, sajnálta a kis árvát, János bácsi is jó ember volt, úgy határoztak, hogy magukhoz veszik, legalább ügyel majd a gyerekekre, amíg ők dolgoznak. János bácsi a szódagyárban dolgozott, Teréz néni úri házakhoz járt takarítani, mosni.
Úgy tartották, mint a saját gyermeküket, nem sok dolga volt, csak épp az ágyakat összerakta, egy kicsit kisepert és kész, játszott a gyerekekkel. Az egyszobás lakásban nem sok munka akadt.

Következik:
IX. A munka