Anyám könyve, amit nagyon régen vetett papírra, a harmincas éveinek táján.  25 évvel később folytatta volna, de már nem volt kedve, se ereje befejezni. Úgy 15 éve mutatta meg nekem, akkor azt mondtam neki, hogy megjelentetem. Nem ellenkezett. F. R. jegyzetei – így szignózta. (Nászta Katalin)

IX. A munka

És akkor 1940-ben a bécsi döntés kettészakította Erdélyt. János bácsiék hazaköltöztek Nyárádszeredába, a szülőfaluba, őt nem vitték magukkal, vissza kellett menni az apjához, a mostohához. Teréz nénje adott neki száz lejt és útra tette Kolozsvár felé, vissza a pokolba.
Akkor már tizenhárom éves volt és elhatározta, hogy elmegy dolgozni. Állandóan az újságot böngészte, az apróhirdetéseket. Egyszer talált egy hirdetést, kifutólányt kerestek varrodába. Elment és jelentkezett. Azt mondták, hogy nagyon kicsi, még nőnie kell, de ő annyira bizonygatta, hogy nem is olyan kicsi és hogy nagyon fog igyekezni, csak vegyék fel, majd ő megmutatja, hogy mit tud, hogy felvették.
Hordta haza a kész ruhákat az úri hölgyeknek, még borravalót is kapott. Nagyon meg volt elégedve, végre nem élősködik senki nyakán, és a borravalóból vehet magának csokiskaramellát, azt nagyon szerette. A fizetést, heti négy pengőt, hazaadta.
Őszi nagyvásárkor gondolta, hogy visz az öccseinek vásárfiát. Vett két finom tordai pogácsát és boldogan vitte haza a két fiúnak. Amikor az asszony meglátta, nekiesett, hogy miért költi a fizetést nyalánkságra, agyba-főbe verte, hiába mondta, hogy ez a borravalóból van, nem törődött vele, minden pénzt hazavigyen, mert ha nem kitapossa a belét!
Elhatározta, hogy többet nem marad ott, nem hagyja magát ütni többet, elég volt! Még nem tudta, hova megy, csak azt tudta, hogy itt nem marad többet. Amikor megmondta az asszonynak a szándékát, az megint nekiesett és meg akarta ütni, de ő felemelte a kezét, és a szemébe nézve azt mondta, engem maga többet meg ne üssön, mert visszaütöm. Valami lehetett a nézésében, mert az asszony nem ütötte meg. És azután többet soha senki nem verte, sem okkal, sem ok nélkül. Nem tűrte!