Nagy volt a riadalom, felverte a tajgát. Szirénázó, villogó autókon száguldoztak a biztonságiak. Hemzsegtek. Mutogattak. Most látszott csak, hogy mennyien ügyelnek. „Ezek itt, most szőröstül-bőröstül bekapnak” – gondolta az intézet falfehér kapusa, és pár soros búcsúlevelet rótt sebtében nejének, amennyiben ő többé nem érkezne haza.
Egyetlen rossz mozdulat, és meglett a baj. A legújabb vírus megszökött a legtitkosabb laborból, kezdte falni a betont. Nőtt a lyuk a fundamentumon, a vasbeton oszlopon, gerendán, a panelfalon, s mint a kártyavár, omlott össze, sorra, minden, ami beton volt. Egyik napról a másikra a virágzó kontinensek romokban hevertek.
Azért mégsem volt teljesen kilátástalan. A beton előtti békebeli időkben épült házaknak kutya bajuk. Kéményeik vidáman füstölögtek tovább. A faszerkezetekben meg lassan dolgozott a szú. Eseményszámba ment, ha felerősödött a szél, és nagy ritkán megbontott egy-egy cseréptetőt.

Forrás: Csordultig lebegéssel. Válogatott araszosak. Várad-Riport, 2013. Nagyvárad.