Belenézel?
Belenézek.
Mit látsz?
Feneketlen tó.
Ez vagyok. Csak a valóságos, pulzáló, tapogató, belém ivódó érzék tudja mi van a legalján.
Félelmetes. Nem szeretem. Kiszámítható dolgokat keresek. A káosz, örvény szellemtelen. Csak zabálni, emészteni tud. Okádni. Förtelem.
Fordulj ki magadból. A „visszádon” mit látsz?

Amióta elveszítette anyját, sír utána. Nem tudta kinőni azt az érthetetlen hisztériát, ami elfogta minden váratlan, megoldatlan helyzetben. Ha elveszett valami s keresni kellett, tűvé tétette a gyerekekkel a házat, amíg meg nem találták. Ütött, vágott. Utána kitörlődött az agyából, nem emlékezett a verésekre, amivel fegyelmezte zabolázhatatlannak tűnő gyermekeit. Őrizte a rendet. Fölötte tornyosult a létfenntartás minden nehézsége.

Erre emlékszik, de harag nélkül. Megfogadta, ő soha nem veri majd a gyerekeit. Mégis megtette. És mindig a nagyobbikat, aki pimaszul feleselt. A kisebbik alamuszi, okult a nagyobbik kikapásaiból. Ő meg azt gondolta elrettentésnek elég, ha a nagyobbik kap ki. Akiben csak nőtt az anyja iránti idegenség, a testvére iránti irigység. Vonult az átok a családon keresztül, míg meg nem tört. Visszahullott minden az anya fejére. Utálták, szavakkal verték, hálátlansággal fizettek, nemtörődömséggel büntették, gúnnyal, pökhendiséggel illették. A tűrés, elszenvedés időszaka jött.

A szégyen lapult a sírban, a tó fenekén. Minden miatt. Hogy nem elég jó, nem elég rendes, nem rakta élére, nem tette el, nem seperte össze, nem takarította ki, nem ügyelt rá, nem kavarta meg, nem tette a helyére, nem vágta fel, nem mosta ki, nem törölte le, nem fogta erősen, nem csinálta szépen, nem ráncolta össze, nem simította ki, nem kötötte meg, de mindig megtanulta, megcsinálta, felmondta, kipucolta, kibokszolta, megragasztotta, összefércelte, de aztán elfuserálta, elvesztette, elmaszatolta, lehorzsolta.

2020.08.03