16. Capa útra kel

Júlia és Dezső nem tudott annyit megtakarítani, hogy Bandit Berlinbe küldhesse tanulni. Akkoriban még a vonatköltségre sem volt pénzük. Egy iskolatárs barátja kölcsönzött neki vonatra Bécsig, és ajánlólevelet is adott neki a különböző városokban működő zsidó jóléti szervezetekhez. Bandinak minden útba ejtett városban ezekhez kellett fordulnia segítségért. Ha nem sikerült vonatköltségre valót szereznie, autóstopolt vagy gyalogolt.
Júlia vett neki néhány új ruhadarabot — ingeket, egy zakót, egy pár jó erős, dupla talpú hegymászó bakancsot (számítva arra, hogy a fia sokat fog gyalogolni) és egy-két térdnadrágot; a fiú elég idős volt, hogy politikai menekült legyen, de ahhoz nem, hogy hosszúnadrágot viseljen. Megígérte, hogy valahogy előteremti majd a tandíjra valót, és költőpénzt is küld neki minden hónapban. (…)
Mikor 1931. július 12-én útravalójával és a szalon alkalmazottai által összeadott pénzecskéjével útnak indult, Bandinak először kellett a maga lábán megállnia. Évek óta dédelgetett álma, hogy elhagyja Magyarországot, végre valóra vált. De, természetes módon, a szabadság diadalérzetébe némi düh is vegyült, tekintettel a körülményekre, melyek miatt el kellett hagynia otthonát: dühös volt az antiszemita és elnyomó kormányra, a polgári élet előírta korlátokra és alakoskodásra, meg az anyjára, aki túl figyelmes volt, és mégsem volt eléggé figyelmes, Bandiban ezek az érzések csak még jobban megerősödtek, mikor elhagyta otthonát, az egyetlen otthont, amelyet életében ismert. Ugyanis élete hátralévő részét valóságos nomádként élte le, többnyire szállodai szobákban lakott, és lakást is csak legfeljebb néhány hónapra bérelt.

* Forrás: Richard Whelan – Robert Capa. IPM Könyvtár sorozat, 1990. Fordította Fehér Katalin. Borítóterv Kemény György

(Folytatjuk)