Keszthelyi György öt verse

A zarándok

A repedt vályogkemencét
hatalmas trailer cipeli át
a városon,
sárga konstrukció, akár egy villamos.
A kemencéről voltaképpen nem tudni semmit.
Szíve akár a telihold, szendereg,
lenvászon terítő, parlagfű és néhány satnya
mezei virág – szerény illendőség –
istenadta ornamentumok
kísérik, mint közönyös gyászhuszárok.
(ez is csak egy pallérozott álom,
szemfényvesztés.
Ekképpen veszek búcsút önmagamtól).

Folytatom hát éjféli misémet,
az alig szent lecke valahogy így szól:
Bármerre próbált szerencsét eddig,
a magasztos miliők bármelyik pontján,
folyton csődöt mondott,
a forró fészek mélyén
csak az a bitang honvágy lobogott folyton-folyvást.
Ebben az átkozott vályogkemencében
odaégett már annyi dedikált, keltezett érzelem,
idegen galaxis, keletlen szenvedély,
hogy visszabomlott az ökrök, a bivalyok közé,
a kert alá, portulák mellé építette magát,
oda, ahol a pajta, a jászol téblábolt
és kegyetlenül üres lett az udvar.
Csak nagyanyó nyugszik a diófa tövében.

Parázslik benne a hatvankettedik nyár,
a hatvankettedik deformált ősz
édeskés illatú magzatvize.
Javítgatja az ezerkilencszázötvenötödik
évben született, felsíró képzavart,
amelyből eleget senki meg nem érthet.
Bizarr kontrasztok. Egészen mást akart –
friss cipót, kalácsot, higgadt harmóniát,
furcsamód mindenki a tenyerébe csapott,
minden üzlet rögtön megköttetett…
mégis, mintha szöknének előle.
Azóta is süpped és szakad a part,
zizeg a paraszt, akárcsak a haraszt,
liheg a gebe, utolsókat rúgja,
ő pedig falvának rendületlenül…

Forrás: Várad, 2018/2. szám


Apám és anyám

Apám mellkasán két néma kráter
pihent, két halálmély gödör
az emlékezetes srapnel-időkből.
Írhatnék róla egy regényt, amelyben
időnként vijjogó vércse
alumínium hátán ül
és bárányfelhők között
bújócskázik a fekete angyalokkal.

Apám, anyám bomlásnak indult
időkben találtak egymásra,
sáros lövészárkokban,
óvóhelyeken tartottak menyegzőt,
nem ettek semmit, vizet sem ittak.

Csendben és méltóságteljesen
vitte el őket a béke,
úgy, ahogy illik. Kit innen, kit onnan.
A fehér galamb, a pókerarcú orvos ott állt
az ítéletvégrehajtó mellett,
amíg a pulzusok nyugovóra tértek
először, utoljára.


Vecsernye

Tedd a kezed
idétlen terünk homlokára,
orwelli, beteg lázban ég,
bokáig gázol a rettegésben,
visszakönyörgi elejtett szavait,
mégis deszkaágyra majd kötélre kerül.

Tedd a kezed
a fekete kőre, színarany
vagy színezüst betű a második élet,
legyen az holt latin vagy élő cirill,
egyazon üzenetet hordoz.

Tedd a kezed
levitézlett anakronizmusomra,
ez a vírus nem adható tovább.
Szalmazsákomon egymagam
dúdolom el a számkivetett
lelencek altatódalát.

2020. augusztus 10.


Holt nyelvek estélye

(annak, aki ma is érti)

Volt egy olyan szintetizált napszak,
amikor az élet egy volt a halállal,
nem érdekelt a gyalogátkelőhely,
csak körvonalad ott, az utcasarkon.
Azt hittem akkor, a Nap az egek csúcsa,
köszöntöttelek, de azt is alig,
mint aki sejti a kezdetek végét.

Azt hittem, a Nap az egek csúcsa,
modern felsőd, fehér bőröd alatt láttam
vakító fényét, parazsát, a plazmák
kiszámíthatatlan robbanásait.
Úgy tettem, mintha megérintenélek,
pedig már hűvös délután volt
a Szamos vize fölött és alatt.
Északról délre lépkedtünk később,
lassan, mint beteg személyvonatok,
ujjnyomod pecsét a tenyeremen.

A zsúfolt raktárban sok a feleslegem,
túl sok a szó, a jól irányzott lövés.
Miért is indultam fordított irányba
a központban, ahol a barokk palota
falain művészetek mesterkélt mása
csüngött? – ezek itt stréberek – mondtam
annak előtte – én mindig csak nappal
bámulom a szobrot, a freskót.
Ilyenkor már a madarak is némák.
Faképnél hagytalak sokadmagaddal,
elsüvítettem, mint egy hullócsillag,
magamba égettem kérdéseidet.
Holt nyelveink estélye volt.

Ma rámhajíthatod szétfoszlott ruhád,
nyári cipőd, hajad, fanszőrzeted,
marcangolt, ázott, elásott húsodat,
te feloldozott, romlatlan csontváz,
hajthatatlan emlék, vésett relikvia.
Itt állhatsz a földbe vert ágy előtt,
figyelheted, ahogy mint idióta
előveszem néha azt a félretett
farmert, a zöld pólót, keresek-kutatok
egy lágyan hullámzó szinonimát,
hallgatom a folyó eldurvult zaját,
szótlanul, mint a magányos cédrusok.

2017. március 4.


Amikor semmi sehol

Nincs bocsánat, pardon, nincs másképp akartam.
Csapkod a zápor – csak ingerült ég van,
csúszol és mászol sáros térddel, tenyérrel,
átszellemültséged ott fekszik hason,
mint egy önkéntes, elesett haltetem.
Íme a bőség és egészség összefoglalt terhe,
másod- harmadnapra szóló ígérete.
És ne feledd: ez még csak a kezdet.

Az égből manna nem hull csak úgy, találomra,
de körülvesznek a megszentelt plasztikhordók,
krómozott csapokkal ellátott létbiztosítások,
célok, irányok, meg ne érintsd, meg ne kóstold őket,
mert felharsan a mindenható kürtszó, a riadó.
Csak tolakodj veszettül, csodákat csorgass kanisztereidbe,
amelyekben még hosszú évekig érleled ellentéteid.
Ájtatos széthullások – fortyognak, mint a must,
mert az égig érő hegyek
urai így akarják.

Alattam-felettem nincs semmiféle Isten –
egy töredéke kis kuckóban él,
meghúzza magát félretett dolgaim között.
Nem kutatom, mert minek? Én itt, Ő valahol bennem,
mint lexikonban egy számozatlan paragrafus
az ismétlések egymásutánjában.
Egyébként is csak hitvány ember vagyok,
talán még annál is kevesebb.
Ezért nem kúszom mocsárban, sárban,
csak szemmel tartom őt és másokat,
itt vannak, nem is tudom hol,
mégis naponta látom a kéz- és lábnyomokat.
Reggeltől estig tüdőre szívom a szürke füstöket,
Új Világ és Rend – hallom a birkalogikát.
Ez sem érdekel. Másszatok egymásra nyakig reményben
mint hatványozott, hibás egyenletek –
kerti törpék – itt a helyetek –
közösüljetek.

Meztelenül járok, akár a süket nesztelenség,
fekete kámzsák nyüzsögnek körülöttem
és röpködnek a fenyegető égen.
Törtszámok egésze, bölcs látomás,
semmi sincs, mégis minden lenni látszik
valamiképp, mint a szorzótábla,
a véglegesség csipetnyi zsenialitása.
Lángeszek lobognak. Osztunk és szorzunk,
összeadjuk, majd kivonjuk önmagunkat,
hátha mégis diadalmasabb
az az összevissza, az a szerteszét… (?)
[meg nem fejtjük soha a szimmetriák
rejtett rendszerét.]

2020. augusztus 20.

Szóljon hozzá!