„Éppen ügyeletes hírszerkesztő voltam a Rádióban 1973-ban, amikor az MTI telexgépén megérkezett a közlemény a 47 éve történt balassagyarmati túszejtés lezárulásáról. Volt benne egy olyan mondat, miszerint az egyik terroristát a Belügyminisztérium illetékes szakemberei ’megsemmisítették’. A Hírszerkesztőség vezetője éppen nem tartózkodott a szobájában, a PAF (Politikai Adások Főszerkesztősége) gyors eligazításán vett részt, föltehetően a túszejtés ügyében.
Bennem viszont megszólalt a ’magyarságtudat’, és fölhívtam – nemhivatalosan – az MTI ügyeletesét, kollégámat, hogy nem lehetne-e a fenti – durva, embertelen – ige helyett valami egyszerűbbet használni, pl. halálosan eltalálták, lelőtték, agyonlőtték, stb. Az ügyeletestárs – kissé zavartan – közölte, hogy adja az illetékest… Aki katonásan bemutatkozott, egy BM-ezredes volt (akkor még nem volt divatban a ’szóvivő’ kifejezés, de ő lehetett a BM-szóvivő…) Meghallgatott, még egyszer megkérdezte nevem (és – gondolom – fölírta), majd ’rákérdezett’:
’Nagy elvtárs, Ön biztosan újságíró?’
Mondtam, hogy igen, már pár éve az vagyok.
’Akkor emlékszik, mit tanítottak magának az ’MTI-közleményről’ az újságíró iskolában…’
Emlékeztem: a ’közleményt’ változtatás nélkül kell közölni, azért a kibocsátója felel, nem a fölhasználója…
’Szóval’- összegezte a szóvivő – ’ne a szavakon lovagoljon, hanem olvastassa be a közleményünket.’
Beolvastattam.
(Utána még hírszerkesztőségi főnököm is jól letolt, mert őt is megkeresték az ügyben… Még örülhettem, hogy nem bocsátottak el… De örökre megtanultam: a hivatalos közlemény és a stilisztika – összeegyeztethetetlenek… )
Fenti sorokat Szentgyörgyi N. József barátunk és munkatársunk juttatta el hozzánk, mi pedig a rendhagyó téma után eredtünk…

1973-ban került sor a szokatlanul furcsa túszdrámára, a magyarországi Balassagyarmaton.
1973. január 7-én, vasárnap este a határőrségi párttitkár két fia, a 19 éves – ahogy az MTI akkoriban leírta –, foglalkozás nélküli Pintye András és 18 éves öccse, Pintye László ipari tanuló az apjuk irodájából ellopott fegyverekkel beszökött a kollégiumba, és foglyul ejtette a téli szünet utolsó napján éppen visszatért lányokat. A fivérek nyugatra akartak szökni, temérdek pénzt, szabad utat biztosító buszt és repülőt követeltek. Teljesen biztosak voltak benne, hogy a követeléseiket teljesíteni fogják. Nem így lett. Hat ügyes lány kijutott az épületből, kettő még az első este, és szóltak a rendőröknek. A túszdráma öt kilátástalan napig tartott odabent, a 14-es szobában.
Ez volt Magyarország történetében az első túszdráma, s a korabeli Európában is akkor még csak a második. Nem csoda, hogy nem kapott rögtön országos publicitást.

A 168 óra riportere, Barna L. Norbert a nem kerek évfordulóra való tekintettel most bejárta az esemény helyszínét, elbeszélgetett a még élő tanúkkal. A „megsemmisítést” irányító Czeba József mesterlövész hadnagy elmesélése alapján megtudhatjuk, hogy egy PA-pisztoly és egy géppisztoly 150 darab lőszerrel – ennyijük volt a túszejtőknek, ami akkor nem számított kevésnek. A kollégium első emeletének ablakát másnap már képzett lövészek vették célba a szemközti tanácsházáról, ennek a csapatnak volt tagja az ifjú hadnagy, Czeba József is. A fiúknál alig idősebb, csak huszonöt éves volt. Három lövész az ablakokban posztolt, egy negyedik a hivatal melletti fonó, ma szakközépiskola tetején. Négyóránként váltották egymást, kivéve a tetőn lévő J.-t, akit „hétfőn felvittek, és péntekig le sem jött onnan”. Czeba József kiváló lövészi képességei ellenére egyetlen dologért drukkolt, miközben az AMD–65-ösét a radiátornak dőlve szorongatta: ne neki kelljen tüzelnie. Csak ne ő legyen ott, amikor ölni kell!
Pedig hadseregbajnokságot is nyert, ezért is válogatták be a tizenkettes csapatba. Most azt mondja, mint afféle Kádár-kori Piszkos tizenkettő, olyanok voltak. Egy terroristák likvidálására létrehozott, szervezett fegyveres osztag. Czeba József könnyedén beszél erről is, amikor a 168 Óra kérésére meglátogatja a helyszínt, az öt napon át kéretlen lakhelyéül szolgáló hivatali dísztermet. „Amíg András nem lőtt ránk, elég lazára vettük a figurát, nevetgéltünk, viccelődtünk egymással. De utána csak laposkúszásban mertünk közlekedni” – meséli abban az ablakban, ahonnan negyvenhét évvel korábban végül mégsem neki kellett lelőnie a nagyobbik Pintye-testvért.

*

Az MTI, az esemény 40. évfordulóján a következőképp foglalta össze az eseményeket:
„Az eredetileg túszul ejtett 20 lány közül hatnak a WC ablakán kiugorva sikerült elmenekülnie, de a rendőrök eleinte nem vették komolyan a lányok beszámolóját. Amikor végül mégis kiszálltak a helyszínre, és a hálószoba ajtaján dörömbölni kezdtek, golyózápor fogadta őket. A helyszínre érkező rendőrkapitánynak – aki egyébként a fiúknak ismerőse, szüleiknek barátja volt – azt mondták: ha a rendőrök nem távoznak, két lányt kivégeznek.
Balassagyarmaton szükségállapotot rendeltek el, és a helyi hatóságoktól abelügyi vezetők vették át az irányítást, a Pintye testvérek pedig megfogalmazták követeléseiket. A felsorolásban szerepelt lefüggönyözött autóbusz, majd repülőgép a Ferihegyi repülőtéren, kézigránátok, fegyverek, egymillió dollár, százezer nyugatnémet márka, négyszázezer svájci frank, illetve az ország első emberének aláírása annak bizonyítékául, hogy a pénzt önként adták nekik.
A második nap a helyszínen megjelentek a szülők is, akiket gyermekeik igen durván zavartak el. Az akció irányítói ezután a helyi kórház pszichiátriai és neurológiai osztályának vezető főorvosát kérték fel túsztárgyalónak. Napokig a doktor vitt be élelmet és vizet a szobába, illetve közölte a kint lévőkkel a híreket. Visszaemlékezése szerint a testvérek kitartottak képtelen követeléseik mellett, és azzal érveltek: mivel a hivatalos ideológia szerint a szocializmus legnagyobb értéke az ember, a rendszer nem engedheti meg magának, hogy akár csak egy túszt is kivégezzenek.
Ahogy múltak a napok, a szobában egyre szörnyűbb állapotok uralkodtak. A lányok nem mehettek ki a mellékhelyiségbe, voltak napok, amikor órákig kellett a falnál térdelniük és aludni sem engedték őket. A tárgyalások nem vezettek sehova, a rendőrség budapesti központjában ekkorra már elkészültek a tervek a lányok kiszabadítására.
Az épület közelébe mesterlövészeket telepítettek, akik január 12-én, amikor a város csendjét harangok kongása, kutyák ugatása, tehergépkocsik zaja verte fel, a meggondolatlanul az ablakon kihajoló nagyobbik fiút lelőtték. A kisebbik Pintye fiú azonnal megadta magát a szobába betörő rendőröknek.”

*

1973. január 13-án jelent meg a Szentgyörgyi N. József által idézett hivatalos közlemény a napilapokban.
Ám minden szocialista diszkréció ellenére, a túszdráma nyomot hagyott nem csupán a magyar sajtóban, de az irodalomban, sőt a filmművészetben is.
Elsőként Végh Antal író nyúlt a témához: Könyörtelenül c. tényregénye valamiképpen a világirodalomban nagy visszhangot keltett Hidegvérrel (Truman Capote) c. dokumentarista próza mintájára részletekbe menően, akkurátusan tárja fel a történteket, azok hátterét. A  Könyörtelenül lett az alapja Gazdag Gyula Túsztörténet címmel 1988-ben forgatott filmjének. A forgatókönyvet Végh írta, Ragályi Elemér volt az operatőr, a főszerepet az akkor tinibláványnak számító Berencsi Attilára osztották.
A könyv és a film is egyértelmű közönségsiker volt a maga idejében, ez a fajta bűncselekmény inkább csak az akkori nyugati világ felől érkező hírcsokrokból lehetett ismerős. A túszdráma híre, balladája, legendája, története azonban nyilvánosságra került, s érthető, ha sokáig a közbeszéd tárgya volt.
Az eseményeket Finta Kata szemtanúként Életem regénye c. memoárjában rögzítette, de mert a helyi tanács alkalmazottjaként titoktartási nyilatkozatot írattak vele alá, feljegyzéseit csak 2007-ben hozta nyilvánosságra, a következő megjegyzéssel: „A városházán dolgoztam, szemben az akkori leánykollégiummal, irodám ablakaiból arra a kollégiumi szobára láttunk, ahol 1973. január 7-én elkezdődött a dráma. Mindaz, amit leírtam, nem mese, hanem valóság, és emlékezetemben ma is frissen élnek a részletek… Sokáig nem tudták megemészteni az eseményeket az itt lakók és a környékbeliek.”

*

Néhány passzus Finta Kata visszaemlékezéseiből, amelyek rávilágítanak az események utóéletére is:

„Amikor a lövés eldördült, kívülről még abban a pillanatban beszakították az ajtót és rendőrök, kutyák rohantak be a szobába.
A fiatalabb fiú odaugrott testvéréhez, sápadtan, halálra rémülve ordította: – Meghalt! – miköz­ben értetlenül, szinte segítségért esdekelve pillantott körbe a szobában. Úgy tett, mintha sosem gondoltak volna arra, hogyan fejeződhet be rémtettük…
Testvére valóban, ott feküdt arcával lefelé a padlón, élettelenül, halántékából ömlött a vér. Körülötte rendőrök, feléje fordított fegyverrel. A fiú lassan emelkedni kezdett holt testvére mellől, kissé hátrált, miközben szemét nem tudta róla levenni. Talán most fogta föl igazán, mi történt. Kezéből eldobta a fegyverét, majd kezeit fölemelve, fejét lehajtva fordult a rendőrök felé és halkan mondta: – Megadom magam!
Őrizetbe vették, a fegyvereket összeszedték.

Óriási lárma követte a történteket. A kutyák felszabadulva nyüszítettek és csaholtak. A lányok most kezdtek eszmélni, sírtak, jajgattak, közben egymás nyakába borultak az örömtől, hogy végre, szabadok, és életben vannak! Egyik társuk ijedtében eszméletlenül esett össze. Ölben vitték le őket az orvosok, az ápolók és a rendőrök a mentőautókba, amelyek napok óta ott sorakoztak a közelben.

Hat nap telt el, végre, mindenki föllélegzett, a város fölébredt rémálmából. Vége a drámának!
A kórházban minden lányt kivizsgáltak. Szeretettel vették őket körül orvosok és ápolók. Mindenki tisztában volt azzal, mit kellett kiállniuk. Néhány hétig megfigyelés alatt maradtak. Némelyikük hamarabb átvészelte a szörnyű megpróbáltatásokat, de olyan is akadt köztük, aki évekig viselte a következményeket és álmából riadtan ébredt.

Az országos különítmény tagjai, mindenki, akik az akcióban részt vettek, fáradtan értékelték ki a helyzetet. Igaz, sokáig elhúzódott az ügy, de mindennél fontosabb, hogy a lányok tragédia nélkül úszták meg a szörnyű megpróbáltatásokat. Az egyetlen áldozatot pedig nem lehetett elkerülni. Egy fiatal élet volt az ára a lányok szabadulásának.

Az épület előtt összecsődült tömeg szétoszlott. A lányok szülei végre megnyugodtak, hogy épségben láthatták viszont gyermekeiket. Az utcán, a városban helyreállt a rend, megindult az élet. A városközpontban kinyitottak a boltok, megkezdődött a munka a hivatalokban.

A Balassagyarmati Megyei Bíróság tárgyalta a különleges ügyet… Ehhez hasonló nem történt eddig, ezért törvény sem született ilyen bűntettre, hiszen az országban ez volt az első túszejtés. A város gyakorlott jogászai, a bírók is gondban lehettek, milyen paragrafusok alapján ítélkezzenek.
A fiatal fiú megadta magát, bár ez akkor már nem sokat számított. Őt a testvére irányította. Fogház­büntetést kapott…

Egyik kolléganőm fia ismerte a Pintye-gyereket, együtt járt az idősebbel az ipari iskolába. Édesanyja mondta el nekem, hogy fia hallott a haverok készülődéséről, náluk is megjelent a két Pintye-testvér azon a bizonyos szombat délután. Kint az utcán beszéltek néhány percig, de kolléganőm fia megtagadta, hogy velük tartson. Az események végén azonban őt is letartóztatták, és ötévi börtönbüntetést kapott csupán azért, mivel ismerte a tervet.

A többi „haver” hasonlóan járt. Akik tudtak a dologról, mindnyájukat elítélték, kit 1-2 évre, de volt olyan is, akinek hat évet kellett letöltenie. A fiúk bűnéül azt rótták föl, hogy tudo­másuk volt a szervezkedésről.
De kérdezem én, ha akkor bármelyik fiú odaáll szülei, vagy bárki elé és azt mondja, hogy a barátom (vagy iskolatársam) fegyverrel fog behatolni a lánykollégiumba, ott túszokat ejt, és így próbálja kikényszeríteni a hatóságoktól, hogy pénzzel, repülővel külföldre távozzék – ki hinné el neki?…”

*

Az ország első túszdrámájának helyszínén a mai napig sokan és sokféleképpen mesélik el, mi is történt egykor abban a bizonyos leánykollégiumban. Biztosat ugyanis senki sem tud róla. Hatala Csenge, aki 2015-ben könyvben dolgozza fel (Hírzárlat, Athenaeum Kiadó,
Budapest) a balassagyarmati eseményeket, 14 éves volt, amikor először hallotta a sztorit. Később mindegyre kísérteni kezdte a téma, amely új és új változatokban mutatkozott meg. Így vallott erről a Könyvkultúra magazin c. lapnak: „Valahogy mindig úgy éreztem, hogy valami nem stimmel Voltak olyan dolgok, amik nem illettek bele a képbe. Akadt például, aki azt mesélte, hogy a fiúk megerőszakolták a lányokat. És hasonlók. Úgy éreztem, hogy ki kell derítenem az igazságot”. 17 éves korában Csenge neki is látott az igazság felkutatásának. Bár levéltárban elérhetők korabeli, az üggyel foglalkozó dokumentumok, de ezek sem tartalmazzák a teljes történetet. A gimnazista lány ekkor felkereste azokat, akik átélték a történteket. Egyesek elutasították, mondván, túl fájdalmas az emlék ahhoz, hogy felidézzék. Máshol nem bíztak a szerző szándékában. Hosszas beszélgetések, sok kutatás végén sikerült eredményt elérni. Nyolc évig gyűjtötte könyvéhez az anyagot, s föltette magában, hogy Pintye Lászlót is megkeresi – nélküle, úgy érezte, nem tudja hitelesen megközelíteni a történetet.

A kisebbik túszejtő testvért, aki túlélte bátyját, tettéért 15 évi fegyházra ítélték. Hatala Csenge krimibe illő módon bukkant a fiú nyomára. Szerencsés véletlen folytán eljutott abba a temetőbe, ahol a „megsemmisített” Pintye András hamvait elhelyezték. Épp a legjobbkor – a bérleti díj ugyanis már jócskán lejárt, a sírt senki sem látogatta, így mivel ő volt közel s távol az egyetlen, aki érdeklődött a fiú iránt, végül a kezébe nyomták az urnát. Ennek nyomán aztán Csenge fölkereste Lacit, aki úgy tudta: bátyját ismeretlen helyen hantolták el.
Csenge és Laci ismeretsége akkor kezdődött; sokat beszélgettek a közös témáról, s a könyv nem jöhetett volna létre az ifjabb Pintye hozzájárulása nélkül. De Csenge nem csak vele tanácskozott az ügyről: olyan asszonyokat is felkutatott, akik hajdani tanulókként személyes átélői voltak a kollégiumban lezajlott túszdrámának. A Hírzárlatról kijelenthető, hogy az alapos, mindenre kiterjedő kutatás végső eredménye.
„Összeraktam az interjúk és a dokumentumok darabkáit egy egésszé, az addig hiányosan vagy tévesen ismert részleteket kiegészítettem. Számomra is kiderült, hogy a rendőrség mennyire nem volt akkoriban felkészülve egy ilyen helyzetre, mennyit hibáztak, és végül hogyan oldották meg a problémát – nem egészen úgy, ahogy eddig tudtuk … Akkoriban teljes hírzárlatot rendeltek el, titkosították az ügy iratait, hisz nem lett volna jó, ha kiderül, hogy mi történt pontosan – mondta el a Könyvkultúra magazinnak.

*

Könyve megjelenése után, 2015. március 16-án a Magyar Nemzet interjút közölt Hatala Csengével, ebből idézünk:

„– Mikor tudatosult önben az, hogy a főutca egyik patinás házában, amelynek közelében ma egy kávézó működik, 1973 januárjában drámai dolgok történtek?
– Édesapám beszélt először arról, hogy a városunkban túszdráma volt, és megmutatta a kollégium épületét is. Egykori zongoratanárom elmondása szerint már 14 éves koromban arról beszéltem, hogy egyszer könyvet írok arról, hogy valójában mi történt a városunkban. Tizenhét éves koromban elolvastam Végh Antal Könyörtelenül című könyvét, megnéztem Gazdag Gyula Túsztörténet című filmjét, s hiányérzetem támadt. Végh Antal sajátos írói eszközöket használó könyvében sok volt a fikció, mint ahogyan a játékfilmben is. Még abban az évben interjút készítettem egy környéken élő hölggyel, aki a túszok egyike volt. Csak úgy kíváncsiságból. Persze nagyon meglepődött, és azt kérdezte: mit akar egy ilyen fiatal lány ezzel a történettel? Amikor évekkel később, 2013-ban végeztem az ELTE amerikanisztika szakán, akkor előszedtem a régi jegyzeteimet, s úgy éreztem, talán másokat is érdekelhet ez a történet. Megpróbáltam felkeresni a legtöbb szemtanút, és eljártam a levéltárakba kutatni…
– A helyi sajtó akkori cikkeire nyilvánvalóan nem támaszkodhatott.
– Nagyon súlyos ügy volt. A két túszejtő – a 18 éves Pintye András és 17 éves öccse, László – apja a Szob és Miskolc közötti határőrkerület párttitkára volt, és a térség pártelitjéhez tartozott. Édesanyjuk egy nagyüzem személyzeti előadója, káderese. A szülők a fiúkkal keveset törődtek, így András hamarosan kétes hírnévre tett szert a városban. Egy ideje készültek akciójukra. Úgy akarták elhagyni az országot, hogy erről mindenki tudomást szerezzen. A középiskolai leánykollégiumba 1973. január 7-én fegyverrel behatolva közölték a lányokkal, hogy túszul ejtik őket. A kollégisták először tréfának gondolták a bejelentést, de hamar kiderült, hogy a két fegyveres komolyan beszél… A lövöldözés után nemcsak az épület előtti teret, a tér túloldalán található városháza és a hajdani megyeháza környékét zárták le, hanem a városba vezető utakon is elrendelték a zárlatot. Balassagyarmatot órák alatt egyenruhás rendőrök és civil ruhás nyomozók lepték el. Aztán az akciót kivették a helyi hatóságok kezéből, s a Budapestről érkező belügyi vezetők vették át az irányítást, akik folyamatosan jelentettek a felső vezetésnek, így Kádár Jánosnak is. Vasárnap kezdődött a dráma, és kedden már itt volt Biszku Béla, az MSZMP-kb titkára, valamint a fővárosból hoztak mesterlövészeket, akik a kollégiummal szemben lévő épületekben vettek fel állást. Természetesen hírzárlatot rendeltek el, a túszügy öt napja alatt egy sor sem jelent meg az újságokban. Balassagyarmatot hermetikusan elzárták a külvilágtól. Miután a kollégium ablakához lépő Andrást a mesterlövészek lelőtték, az országos sajtóban egy rövid közlemény jelent meg a történtekről. A túszfogságból kiszabadított lányoknak, szüleiknek, családtagjaiknak megtiltották, hogy bárkinek is beszéljenek arról, mi történt itt. A 17 éves Pintye Lászlót még abban az évben jogerősen 15 év börtönre, a fiúk négy ismerősét – akik tudtak az előkészületekről – pedig nyolc hónaptól négy évig terjedően börtönre ítélték…
– Pintye László most lesz hatvanéves. Megtalálta.
– Tizenöt évet kapott, de 11 év és három hónap után feltételesen szabadlábra helyezték. Fiatalkorú elítéltként Tökölön kezdte a büntetését, majd a szegedi Csillagban, azt követően Budapesten, a Kozma utcában volt. Onnan újra Szegedre került, ahonnan végül szabadult. Érdekesség, hogy magas beosztású apját nem fokozták le, de nyugdíjazták. Az egész családnak nevet kellett változtatnia, és elvárták tőlük, hogy Nógrád megyéből elköltözzenek az ország más vidékére. Balassagyarmaton nagyon sok legenda ismert arról, hogy most hol lehet László. Meghallgattam mindenkit, s mindenhová elutaztam, próbáltam finoman érdeklődni az ott élőktől. Egyik feltételezés sem igazolódott be. Máshol leltem rá.
– Meglepődött, hogy egy messziről érkezett lány leleplezte?
– Nem örült nekem. Még inkább zavarta az, hogy balassagyarmati vagyok. De mégsem volt elutasító. Tartottuk a kapcsolatot, sokáig húzódott az ügyünk. Negyven évig úgy volt, hogy szeretné a történteket elraktározni az agya legrejtettebb zugába. Ha a televízióban Nógrád megyéről vagy Balassagyarmatról esett szó, azonnal átkapcsolta a készüléket. Tizenhét éves korában járt ezen a vidéken utoljára. Egyszer csak válaszolni kezdett a kérdéseimre… Már a túszdráma másnapján felkérték a hatóságok Samu Istvánt, a balassagyarmati kórház pszichiátriai és neurológiai osztályának vezető főorvosát, hogy közvetítsen a két túszejtő és a hatóságok között. A főorvos sikerrel akadályozta meg, hogy beváltsák fenyegetőzésüket: egyik lányt sem végezték ki. Másfél nap után az egyik lány nem bírta a feszültséget, és mikor a fiúk nem figyeltek, odarohant az ablakhoz, és kiugrott. A kiszabadult lány elmondta, hogy éjjel a kisebb fiú sírt, visszalépett volna, de félt a bátyjától. A másik esemény az volt, hogy az egyik lány felkapta a géppisztolyukat, és az idősebbet fejbe vágta vele, aki kisebb sérülést szenvedett, ám a tettet nem torolta meg. Ez arra utalt, hogy az elkövetők nem is akartak senkit megölni, bíztak abban, hogy követeléseiket teljesítik. Nem volt terror. Bár sokszor fenyegetőztek túszaik megölésével, de a fenyegetéseket nem váltották be, napok múltával a túszejtők mind fáradtabbá, figyelmetlenebbé, ingerlékenyebbé váltak. A hatóságok ezért úgy döntöttek, hogy be kell fejezni a tárgyalásokat, meg kell kezdeni a kimentő akciót. A mesterlövészek napokon keresztül irányították fegyvereiket az ablakokra. Még egy teherautót is beindítottak, hátha kinéznek az ablakon, de semmi. Aztán órákkal később egyszer csak a nagyobbik fiú valamiért odalépett az ablakhoz, lelőtték. Az öccse, László azonnal megadta magát.
– A lányok negyven év távlatából is traumaként élték meg a történteket?
– A tizenkét ágyas szobában valóban szörnyű állapotok uralkodtak, de csak abban az értelemben, hogy minden a két fiú változó hangulatától függött, a lányok nem tudták, hogy mit tehetnek és mit nem. A szobában matrac nélküli vassodronyos ágyak voltak, csak azokon vagy a szekrények tetején lehetett ülni. Aludni viszont engedték őket. A túszul ejtett diáklányok természetesen különbözően élték meg mindezt, van, akinek akkor sem volt nagy trauma, inkább azt viselték nehezebben, hogy nem mehettek ki a mosdóba, higiéniai szükségleteiket vödörben kellett megoldaniuk, és kevés élelmük volt. Viszont volt olyan is, aki a negyven évvel későbbi interjú során is sírt.

*

Voltak, akik Csenge könyvének bemutatását szerették volna „piacosabbá” tenni, s próbálták meggyőzni, vegye rá Pintye Lászlót, nyilatkozzon kamerák előtt a történtekről. Csenge határozottan leszögezte: nem ezért írta meg a könyvet. És László sem szeretné… „Arra kért, ha bárki megkeresne, mondjam azt, csak a könyvben nyilatkozott, legyen az elég.”

*

Idáig tart néhai Pintye András „megsemmisítésének” nem mindennapi története…

Összeállította: CsG.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ