Gréczy Zsolt: Csíksomlyói himnuszok
A tömeg euforikus hangulatban ünnepelt
Na, most kiderül, mennyire szakrális ez a hely – mondja az eget kémlelve Rosta Mária, az István, a király csíksomlyói előadásának producere, a Zikkurat Színpadi Ügynökség tulajdonosa. Az aggodalom jogos volt, hiszen három órával a kezdés előtt még vigasztalanul esett az eső és dörgött az ég. Fél órával az első taktusok előtt aztán már kisütött a nap. (…)
Napokkal az előadás előtt még nem volt nagy a tolongás a csíksomlyói dombon. Civilben jártak- keltek a szereplők, időnként Novák Ferenc rendező-koreográfus kiabált a mikrofonba, hogy ki hová álljon. Feltűnést csak a bilincsben elővezetett tucatnyi rab okozott, aki megfelelő őrizettel érkezett – szemetet szedni.
A szereplők egy részéről a próbák szüneteiben kiderült, hogy Erdélyből valók, és gyerekkoruk óta kívülről fújják a rockopera valamennyi dalát. A Rékát játszó Kovács Ágnes Anna elmesélte: hozzájuk állandóan bejárt a Securitate, hogy elkobozza a nagy nehezen újra és újra megszerzett magnószalagot. Amikor pedig úgy érezték, hogy biztos helyre tették – a tűzhely aljába, akkor megint megjelentek a rendőrök, hogy kérik a szalagot a tűzhely aljából. 1989 után derült ki, hogy a küszöb alatt volt a lehallgató készülék. A főpróbára ezrek gyűltek össze. Néhányan semmit nem bíztak a véletlenre: sátrat vertek a hegy lábánál.
Másnap pedig megindult a népvándorlás. Már órákkal a kezdés előtt hömpölygött a tömeg a csíksomlyói domb felé. Kitelepültek az árusok is. Volt itt szalmakorona, karkötő, korsó, István, a király CD-n, sőt Bródy János lemeze is. (…)
Az emberek békésen várakoztak… A nép ünnepelni jött, nem politizálni. Az „össznemzeti” jelleget erősítette, hogy a színpad előtti padokon – egymástól tisztes távolságban ugyan – felbukkant Tőkés László és Markó Béla. Mindketten köszöntötték Mádl Dalmát, aki fővédnök az Ezer Székely Leány Napján.
Percekkel a kezdés előtt Bródy János a körülötte állóknak arról beszélt, a mű ma is aktuális lehet, hiszen az Európai Unióhoz csatlakozással megint sorsdöntő lépés előtt áll az ország, és az ezer éve tapasztalt megosztottság újfent érzékelhető.
Az utolsó pillanatban Szörényi Levente régi vágyának beteljesüléséről nyilatkozott egy erdélyi lapnak, és hozzátette, milyen különös volt a szövegek akusztikája 1983-ban, a Kádár-rendszerben, az orosz megszállás idején és milyen más most, Erdély szívében, a versek mégis aktuálisak. Rögtön idézte is: „Nem kell olyan Isten, aki nem tud magyarul… Kárpátok gyűrűjéből szállj fel, szabad madár… Mást itt a nép meg nem ért, csak túlerőt… Egymás ellen acsarkodva nem egy nemzet itt a nép.” Lám, István anyja mintha a 2002-es Magyarországról énekelne. A két szerzőt lélekben mintha kissé összeterelte volna a „közös gyermek” népszerűsége. Csíkszeredán még egy közös sétát is tettek.
Arra viszont, ami az előadás előtt, alatt és után történt, nehéz szavakat találni. Százezrek énekelték kórusban, valamennyi dalt nyílt színi tapsvihar követte. Rendkívüli ovációt kapott Varga Miklós és Vikidál Gyula, akik húsz év után újra együtt énekelték István és Koppány szerepét, a regöst alakító Bródy, valamint a bemutatásnál Szörényi Levente. Emlékezetes volt Kováts Kriszta, aki saját kérésére formálta most István anyját, pedig korábban a feleségét játszotta, valamint Novák Péter Torda, a táltos szerepében.
István koronázása után a Himnusz alatt már tízezrek sírtak a dombon, és bepárásodtak a szemek a színpadon is. Aztán a közönség belekezdett a székely himnuszba. (Erdélyben házibuli vagy esküvő sem múlhat el nélküle.) Varga és Vikidál gyorsan reagált, immár mikrofonnal csatlakoztak a háromszázezres spontán kórushoz. A hatás leírhatatlan.
Az előadás utáni ünneplés egész éjszaka zajlott. Mindenki az alkotókhoz és a szereplőkhöz akart közel férkőzni. A két főszereplő órákig nem szabadult a templomból kialakított palotából. Autogram került régi lemez borítójára, nadrágra és magyar trikolórra. Az egész esemény mégis hihetetlenül békés volt. Ismeretlenek ünnepeltek egymás nyakában, az arcokról boldogság sugárzott. A tömeg nem tüntetett senki mellett és ellen, „csak” egy csodálatos élményt akart az utolsó pillanatig kiélvezni. Sokan azt kérdezték, ugye nem kell várni húsz évet a következő elôadásra. Jó lenne, ha nem kellene.
Magyar Hírlap 2003. július 8. (Megjelent a Romániai Magyar Szó 2003. július 10-i számában)
Pusztai Péter rajza