Valamennyi ideje tömbházban laktam. Fölöttem lakodalmaztak. Folyt a tánc, de mintha minden ritmus nélkül. Ám időről időre egy rekedtes hang elnyomta a többit. Talán éppen a refrént énekelték. Hirtelen kitört egy ablak éktelen csörömpöléssel. Mekkora káosz a mulatság, mekkora abszurditás!
De így van ez belülről is? Onnan figyelve minden szervezett, a tánc ritmusa ritmus valójában, egységes az éneklés, és még a kitört ablak is beletartozik a mulatság menetébe. Létezik a mulatságnak egy belső növekedési törvénye, éppen úgy, ahogy fejlődnek a dolgok abban a jelenetben, amikor eltörik, el kell törnie a vázának Dosztojevszkij Félkegyelműjében. A bentlevők ismerik ezt a növekedési törvényt, számukra minden összefügg, még a túlzások is; ugyanakkor a kintlévők számára mindez csupa káosz.
Valahogy így kell lenni azokkal is, akik kívülről ítélkeznek bármilyen cselekedet, bármilyen élettény fölött: a másik emeleten laknak.
És rájövök, amíg ébren töltöm az éjszakát, mennyire mély élettény a mulatság. Ki mondta azt, hogy a bált nem lehet „elmesélni”? Szinte olyan csoda ez is, mint bármilyen más élettény. Annyira szép az élet -nem tudom mi felé történő- növekedésével! Rigurózus, mértani, szigorú a növekedése – nem tudom mi felé – mint a Bach-zenének.
Másnap találkoztam egyik ismerős lakótársammal. „De szép az élet!” – kiáltok fel eléggé „meredeken”.
– Nemde a lakodalomban volt tegnap? – kérdi.

*

Nincs megfelelő román kifejezésünk a „fejlődés” fogalmának a megnevezésére. A létezés megnevezésére van ugyan néhány, de nincs amivel a fejlődést megnevezzük. Használhattuk volna a múlás szavat (valami múlik, ami több annál, hogy történik: helye van, kibontakozásban van.) De a múlik, mulatás szavat a korhelyek sajátították ki maguknak. A mi egyedüli fejlődésünk tehát a mulatás, szórakozás, elidegenedés.

Fordította: Bartha György

(Folytatjuk)