A vonattal érkező újoncokat egy köpcös altiszt kiabálta össze.
Lehettek vagy százhúszan, ahányan, annyifélék. Az egyik didergett, a másik vakarózott, a harmadiknak húgyozhatnékja támadt, a negyedikről esett le a nadrág, annyira sovány volt, az ötödik népdalt dudorászott és pálinkaszagot árasztott. És így tovább. Teherautóra rakták kofferjeiket, hármasával felsorakoztak, és elindultak a kaszárnya felé, ami egy hosszú, sáros utca végében volt. Ácsorogtak egy darabig a laktanya udvarán, majd elálmosodtak az egyre erősebben tűző napon. Végre visszajött az őrmester, és azt mondta: „Fiúk, irány a díszterem”.
Benn ott ült már a hét tiszt egy hosszú asztalnál, és ábécérendben elkezdődött a lekáderezés. Név, lakhely, születési adatok, iskolai végzettség, foglalkozás. Volt ott ács, fűtő, vegytisztító, büntetett előéletű, ékszerész, bolgárkertész, szobafestő.
Legutolsónak Zoványi Lajost szólították. Beírták az adatait, már csak a foglalkozása volt hátra, amire ő azt mondta, hogy az neki nincsen. „Hogyhogy nincsen?” – kérdezte a középen ülő tiszt, aki megizzadt közben. „Nincsen” – mondta Zoványi Lajos felhúzva a vállát, így is jelezvén, hogy ő nem tehet róla. „Mondja, ért maga egyáltalán valamihez?” – kérdezte ugyanaz a tiszt, kissé cinikusan. „Hogyne, kérem: értek én a patakokhoz meg a folyókhoz.”
„Ha nem túl zavarosak” – egészítette ki a mondatot a tiszt. „Akkor is értek hozzá, ha zavarosak, meg akkor is, ha be vannak fagyva. Ránézek, és megmondom, melyiknek mikor mi a baja, vagy mitől van jókedve” – érvelt szenvedélyesen Zoványi Lajos.
A tisztek összesúgtak az asztalnál, aztán felálltak, hónuk alá csapták az irkákat, és sorjában kimentek egy hátsó kis ajtón.
Akár filmen az esküdtek, amikor ítélethozatalra visszavonulnak.

Forrás: Csordultig lebegéssel. Válogatott araszosak. Várad-Riport, 2013. Nagyvárad.