(Egy kolozsvári utazás története.)

Az erdélyi vonat a külső vágányon áll. Szokásom ellen s vesztemre hordárt fogadok.
— Bon jour marquise — hajlong Illyés kajánul a vonat előtt s szívére teszi a kezét. Márai körülnéz a kalauz után. — Egy félfülkét Erdély urának! — mondja izgatottan.
Már áll a játék; megütötték s rögtön továbbadták a hangját. Elkezdődött az a «kétévi vakáció», amely a valóságban legföljebb egy hétig tart s az élet hétévenként legföljebb egyszer adja meg. Ezúttal három napot mért ki.
Magyar írók utaznak Kolozsvárra.
Az egyik ablakbán két mongol diák mosolyog: Szabó Lőrinc és Keresztury Dezső. Egy másik ablakban most elevenedik meg egy tibeti dervis kép: Darvas József. «Urbánusok» és «népiek» nem is gyanítják a természet egészséges tréfáját. Azokon is, ezeken is ott felejtette egy tatár nász emlékét. »Te olvass Schillert, te fordíts Verlainet, te menj a részes aratók
utáni« parancsolja a természet. »De az álmaitokra közös arcot ragasztok: egyforma szemvágással néztek Hölderlinre s a maradozó alföldi porba. Ez az én elégtételem«.
Csak magam előtt villant fel ez a gondolat, de úgy látszik, önkéntelenül továbbadtam. Mert a játék szétomlik a vonaton s csakhamar elönti az egész fülkét.
— Kegyelmes uram — fordulnak ketten is Maráihoz — tekintsd meg a munkás pórokat a mezőn.
Márai kinéz.
— Valóban emberszabásúak — mondja meglepődve. — S amint látom, nagyon serények. Okvetlenül figyelmeztetni fogom erre az urbánus Nagypolgárokat.
Telegden Illyés az ablakhoz lép. Mért csak az ablakhoz? Mindjárt a történelem elé.
— Né, idevaló volt a püspök, akit Dózsával karóba húztunk — szólal meg a sötét Pór. — S illő ceremóniával tettük: még a süveg is a fejében volt.
De a váradi dombok egy pillanatra őt is, Kereszturyt is kibuktatják a játékból; a kopár Alföld után megkönnyebbülten száll a tekintetük a szőlőkarókra. Úgy rebbennek vissza a szelíd borvidéki patriotizmusba, mint a külföldi pusztarajongó a hazai kultúrájába. Ezek a dunántúliak majdnem olyan szorongva szeretik az Alföldet, mint hajdan Lenau.
Csakhogy most maga a szorongó örül legjobban a szorongásnak. Nem árt, ha egy kis nép egy kicsit félelmes is!— gondolja. Márpedig amit mi a szolnoki híd s Berettyóújfalu között láttunk — (s kofaautóbuszon vagy szekéren többször keresztüljártunk, ropogván s ropogtatván a kölcsönös kuruc ölelésekben) — nem is kicsit félelmes. Van ebben a fátlan, nyílt pusztaságban valami áthatolhatatlan és bevehetetlen.
Talán egy más korban a műemlékeinkkel feküdhetünk ki a világ felé. De most, népek nagy ítéletnapján erre a rideg földdarabra tettük fel a jövőnket. Az idegen jön s arcátlanul a maga lángelméjét dicséri faragott köveinken. Ezt a kő- és fanélküli világot azonban óvatosan járja körül. Nincs az a lánc, amiben eléggé megbízna. S mi: lágyabb dunántúliak, beszédesebb erdélyiek s szelídebb felvidékiek örülünk, ha helyettünk is vicsorít ez a pusztai nép.

A régi helyemen ülök, a Newyork-terrasz sarkán, szemközt a piaccal s a templommal. Akkora ez a templom, mintha Noé bárkája körül csapolták volna le az özönvizet. Úgy is szálltak rá az események, mint a galambok s a vércsék az Egyetlen Hajó peremére. Itt oldotta fel Izabella királyné a magyarokat a hűségesküjük alól, mondván a legenda szerint, hogy a korona soha többé nem száll vérükből való királyra, itt olvasták fel Bocskai végrendeletét, melyet egy állhatatlan nép bűnei és bűnhődései diktáltak a tollába, itt lépett a korán öregedő Bethlen Gábor a választók elé. Egész életéről számot adhatott magának ez a számadós ember, amíg átjutott a roppant piacon. Akkorára szabták ki ezt a teret, mint máshol egy várost. Amikor felmérték, Spalato még körülbelül belefért Diocletian palotájába s Arles egy római arénába. Évszázadok múlva Párisban mertek ilyen terekre gondolni. S a vakmerő arányérzék nemzedékről-nemzedékre továbbszállt, a csoda szívósan megismétlődött. A dédunokák óriás temploma méltó volt a dédapák óriás teréhez. Ülök a terraszon s káprázva szoktatom magam a méretekhez. Igen: ez a Piazza hiányzik Pestről. Pest, a főváros sose merte eltanulni az előkelő nagyvárosi fellépést Kolozsvártól.
Elzörög egy szekér Monostor felé. A rácson kívül megállnak az első kolozsvári jóbarátok.
— Látom, jól érzed magad — mondja az egyik.
Nem tudja, milyen nagyot mondott. Én elégszer voltam boldog, de nagyon ritkán éreztem jól magam. Valószínűleg más is így van vele. Arra az időtlen, érdektelen, komoly, indulat nélküli, szélcsendes érzésre gondolok, amit — ha filozófus volnék — a spirituális lét örömének neveznék.
Leginkább a gyerekek érzik s leginkább akkor, amikor maguk-alkotta, láthatatlan és felnőtt barátaikkal társalognak a «maguk» országában. Én felnőtt koromban nagyon ritkán éreztem. Pontosan emlékszem a helyekre: a kassai dómban, a párisi Odéon könyvállványos árkádjai alatt, a quai Voltaire-en, egy kis téren a Frari előtt, a firenzei Trinitá hídon s a római piazza Navonán. Úgy emlékszem, sehol máshelyt. S talán Kínában érezném, egy tudós házában. ,
S mindig érzem Kolozsvárt, az első félórában, szemközt a piaccal s a templommal. Olyan méltók egymáshoz, mint egy bölcs fejedelem
s egy bibliás fejedelemasszony.
Hirtelen fölállok.
— Gyertek, megmutatom a várost.
Illyés, Keresztury és Márai van velem: két dunántúli s egy felvidéki ember. Egyelőre gyanútlanok. Nem tudják, milyen fékeveszett természeti tünemény egy erdélyi lokálpatrióta, még ha renegát is.
— Ez itt a ferences zárda, a legrégibb templomhely Kolozsváron. Mithras ezen a ponton is megpróbált mérkőzni Krisztussal az emberiségért. Ez a Tudor íves Mátyás-terem, mellette a konyha, onnan a felső ablakból dirigálta a lányokat Izabella királyné, mikor megszállt a kolostorban. Ezen a sajtón készült a Kájoni énekeskönyv, nemrég hozták fel Csíksomlyóból.
Egy fiatal ferences a kalauzunk, ragyog a száján a székely beszéd. A minap jött Rómából.
— S mit szól Róma a ferences tartomány kettészakításához? — céloz valamelyikünk Dél-Erdélyre.
— Róma azt mondja, hogy a románok is sokan vannak — feleli fájdalmas, bús kitérővel.
Értjük. Róma a meghódítandó lélek-milliókban gondolkozik, mi a megtartandó hazában. Egyforma szüksége van az ellenfelekre a közös térítéshez. Xavéri szent Ferenc árnya a hullámzó, változó, vérző nemzeti határok felett a pogány tengerre mutat ki. Ezért volt néha nehezebb dolga a megszállás alatt a katolikus magyarnak, mint a kálvinistának vagy éppenséggel az unitáriusnak. Kálvin hitvallása, amit ő még egy új, egyetemes katolicizmusnak tartott, réges-régen széttört nemzeti vallásokra. Az erdélyi kálvinisták elsáncolták magukat a magyar zsoltárokba, az ősi kollégiumokba, a független eklézsiába; Skóciából vagy Genfből legfeljebb segélyt kaptak s nem parancsot. Mindent el kellett venni tőlük, semmit se kellett átengedniök. Nem tetézte a fájdalmukat olykor-olykor a néma engedelmesség. Nem panaszképp írom ezt. Az erdélyi katolikusok örökkévaló célokért engedelmeskedtek; egy nemzetfeletti, halhatatlan örökségért viselték néha a legsúlyosabb keresztet.
Csöndes, ábrándos harmóniumszó száll utánunk a kolostorból.
— Abban a sarokházban kutatott Szendrey Júlia az eltűnt férje után. Ott, az emeleti ablakok mögött vesztette el hamarább a hitét, mint az ország. Az épület ma az Erdélyi Múzeumé, udvarán régi, figurás sírkövek állnak, jó részüket akkor mentették ki a temetőből, mikor az új halottak a régi halottak elé álltak, hogy «latinszavú» széles márvánnyal takarják el a magyarszavú keskeny köveket. Átellenben lakott Kővári László, Erdély nagy történésze s beljebb az utcában, Reményik Sándor. Ebben a kis utcában dolgozott Heltai Gáspár nyomdája, ez itt Mátyás szülőháza, ez meg Bocskaié. A kapu alatt az egykorú tábla latin verséből megtudjátok, hogy péntek volt a szerencsés napja.
Kiérünk a főtérre. Alkonyodik, a friss ültetésű fiatal fák levelei a könnyű esti széltől is riadoznak.
— Ebben a házban lakott Dávid Ferenc, itt is fogták el a túl heves hitéért. Ott, a túlsó sarkon lakott Kakas István londoni és perzsiai követünk, Shakespeare kortársa, a szomszéd házban játszotta Kótsi Patkó az első magyar Hamletet, a tér közepére ácsoltatta Báthory István a vérpadot az elpártolt uraknak s Báthory Zsigmond a törökpárti tanácsosoknak. Húsz év alatt kétszer is megszagoltatták a néppel a nagyurak vérét.
A többiek már mennének tovább, eléjük állok.
— Vigyázzatok, itt némelyik ház csal a csúfságával. Egy szörnyű zsarnok csúfította el őket: a nagykörúti stílus. Ő volt a múlt század Báthory Zsigmondja. Körbejárt a téren, letépte a remegő házakról a kőkapukat s végigköpte őket cégtáblákkal, gipsszel s puffadt bádogtornyokkal. Azok a kőkapuk ma a múzeumban lappanganak, ott fejtik meg «kincses» Kolozsvár igazi értelmét, a legigényesebb latin Magyarországot. De a falak közt, a boltíves szobákban egyszeriben visszaöregednétek négy évszázadot. A latin jelmondat, a virágindás kapuráma, a faragott címer a kapualjakba menekült, villanyhuzalok, kézikocsik, kimustrált ládák közé. Lépcsők alá, az udvar fenekére húzódtak a tomboló zsarnok elől, akit csak most kezdenek megfékezni. Elmondtam mindent?
Egy cégtábla egy századeleji emléket ébreszt föl.
— Az én gyerekkoromban két könyvkereskedő volt ezen a téren, az egyiket Lepagenak hívták, a másikat Gibbonnak. Én az angol történész nevét s a francia ortográfiát két kolozsvári cégtábláról tanultam meg. — Így lett ön makacs európai — szűri le a tanulságot Keresztury szellemtörténész — (vagy inkább esszéíró?) — tömörítéssel.
Ha bekötött szemmel járnék is, a szívverésem elárulná, hogy a Farkas-utcához közeledünk.
— Ez a mi Via Sacránk. Itt állt Báthory István egyeteme, ez meg Mikes Kelemen és Jósika Miklós iskolája. A szemközti sarok valamikor a jezsuitáké volt, az ő helyükre költözött később Szebenből a főkormányszék s az országgyűlés. Itt orkánlott Wesselényi, itt gyűjtött tagokat Aranka György a nyelvművelő társaságnak, itt járt kézről-kézre Bölöni Farkas
amerikai utazása. Ma az új egyetem áll a helyén. Itt magyarázta Farkas Lajos Mommsent és Balogh Arthur Benjámin Constant-t, hogy Kolozsvár mind a két sedani ellenfélnek eleget tegyen.
Hatalmas, csupasz háromszögű orommal zárul a Farkas-utca: a református templommal. Úgy tartok feléje a többiekkel, mint Augustus császár a családjával a felvirágzott béke-oltárhoz. Ekkor ér a döfés.
— Ebben a házban…
— … született Pascal — szól közbe nyugodtan Illyés. — Mert hogy Emese, Nimród és Attila ebben a városban született, azt már megtanultuk egy tömör félórában.
Hátrafordulok. Három fellázadt magyar nevet rám. Csak most eszmélek a veszélyre: egymagam vagyok két dunántúli, egy kassai és három katolikus közt. Az egyik ablakkeretben faragott kőpohár, úrvacsorai kehely: egy ötvös lakott abban a házban. Elharapom. Ebben a házban született Reményik. Visszafogom a nyelvem. Egyik boltíves szobájában fordítják a teljes Laforgueot. S valószínűleg amott lakott Apáczai Csere. Ezt is, azt is lenyelem, de a lenyelt titkok csakhamar más ajkon pattannak ki. Be akartunk menni a református templomba. Futok a kulcsért az egyházfihoz, de a lelkészlak lépcsőjén összeütközöm egy daliás férfival.
— Hozom én — mondja mosolyogva. Nem gondolnám, hogy ő az egyházfi. Jön a kulccsal s bemutatkozik. Erdélyi fiatalok lapjaiban tanultam meg a nevét, a rabság idején. László Dezső, a templom lelkésze ő s ma képviselő. A templomkapuban összetalálkozik a többiekkel. Mielőtt belépnénk, még egyszer végignézünk a Farkas-utcán: most a zárt, templomos végéről.
— Nyilván érdekel titeket, írókat — mondja — hogy abban a földszintes házban lakott a fiatal Gyulai Pál. S mindjárt mellette született Szilágyi Sándor, a történész. Ott lakott Áprily Lajos. S emitt, a kollégium kapuja fölött — persze a régi, leégett épületben — tanult Bethlen Miklós, az emlékíró.
A szövetségesek összenéznek. Márain a sor.
— Le kell szögeznem — mondja hűvös arccal — hogy amikor Bethlen Gábor jól akart enni s kényelmesen akart hálni, Kassára jött. Mint tudjuk, a második feleségét is előbb azzal a várossal szédítette. Szegény Kata asszony azt hitte, hogy egész Erdély olyan szép, mint Kassa.
László rögtön észreveszi, hogy itt már valaki túlfeszítette a húrt s kacagva benyomja a kulcsot a zárba. S a következő percben befogad minket a patyolat hűvösség, Erdély legnagyobb egyhajós temploma.
Nemrég tisztították ki, megint jól látszanak az atléta aggastyán feszülő izmai. Mondják, hogy amikor beomlott a teteje, Rákóczi György lívlandi mesterekkel hozatta helyre 1600 közepén — gótikus stílusban! Az ő korában már csak abban a ködmögötti balti országban emlékeztek a dómpáholyok titkára. A fejedelem elküldetett értök: ő volt talán a világ első stílusos restaurátora.
Lassan vonulunk a padok között. Itt fújta e sorok írója is a zsoltárt, külön igazgatói engedéllyel, minthogy nagy volt ugyan a buzgalma, de szörnyű a hallása. Megfertőzte az egész kórust, ha nekilelkesedett.
A falon, a régi címerekben halfarkú nők hintáznak s halálra sebzett madarak röpülnek. A padok felett hosszú, szakadozott verses gyászjelentők, siratók, köztük Tótfalusi Kis Miklósé, a boldogtalan s lángeszű nyomdászé. A kórus elején egy megható márványtábla: gróf Wass Alberté, ki elesett a szabad parasztok szabadságáért búr földön, 1902-ben.
A szószék lábát magyar ember faragta, a könyöklőjét szász, az egyik térdeplő pad szász munka, a másik magyar. A szász faragásokon gyümölcs, a magyarokon virág.
— Így is az igazság — mosolyog csendesen a pap. — A virága csak szép, a virágon nincs haszon. Az volt mindig a magyaré.
Letetelepszünk az egyik padba, az orgona melletti ablakon bebólint egy óriási fa. Cirógatja, körültapogatja az üveget, talán részt akar venni a halk beszélgetésben. Ne félj semmit öreg erdélyi fa: nem mondunk semmi rosszat a földedről.
Sőt mintha ezek a csúfondáros «külhoni» arcok most meg is volnának illetődve.
— Kezdem már sejteni, mi a különbség Kassa és Kolozsvár közt — mondja Márai, akit e városban folyton a szülőváros emléke üldöz. — Mind a kettő felnőtt, higgadt város, született város. Kövekben gondolták ki, nem pléhben. De az egyik zárkózott, majdnem feszes, a másik szívélyes, beszédes s eszeveszett gőgjében is csevegő.
— Az már igaz — hagyja rá László Dezső. — Roppant nagy pletykák vagyunk. Gondoljatok csak arra a töméntelen
erdélyi emlékíróra. Még a titkos fiókunkat is telebeszéltük, nemhogy egymás fülét. S fele se volt igaz a pletykának, csak a jó ízért mondták el. Ezt mi jól tudjuk egymásról, csak az kéne, hogy ti is tudjátok. Hiszen ami keveset tévedett rólunk Németh László az erdélyi úti naplójában, úgy történt, hogy ez a zord, egyenes dunántúli ember szó szerint vette, amit a régi s mai erdélyiekről hallott!
Vele nevetünk; jól esik egy pillanatra magunk közt tudnunk ezt a feddő, szertelen szerelmest.
Kijövet átnézünk a régi kollégium árkádos udvarára.
Minden a helyén van: a harang a kapu alatt, a galambdúc, a rest óra az óratornyocskán s az ablak, melyen vagy huszonöt
év előtt Sárkány tanár úr kidobta a szerző óráját, mivelhogy ő e fedeles tárgy sűrű és hangos pattintgatásával tilkakozott a túl hosszú számtanóra ellen.
— Ön tehát itt lett urbánus? — kérdi Illyés a cipóosztó erkély alatt.
Megint mozog benne az ördög.
— Több szülőház nincs? — kérdi a Jókai-utcában.
Most víz alá nyomott: két jelentéktelen ház között tartunk.
Víz alá, engem? Rögtön felbukom.
— Mutatok helyben — felelem. — Éppen itt született Teleki Sándor, a bolond koltói gróf. A barátod barátja. Petőfié.
Megáll, gondolkozik, hogy leüssön-e? Aztán nyájasan odaszól Kereszturynak, a földijének:
— Azt hiszem, Dezső, itt az ideje, hogy bemutassuk ennek a mócnak Ozorát. Ozorai Pipó birtokát. Tudod: Pipóét. Masolino barátjáét.
A játék ismét felszökik. Este a B.. .-ban vacsorázunk.
Egyikünk előreugrik s kihúzza a széket az asztalfőn.
— Ide parancsolj, kegyelmes uram.
Márai nyájasan biccent, mi csak utána ülünk le. Közben az asztal bővül: új pestiek érkeznek. Áthajlok Illyéshez.
— Ismered te a Horologicum Turcicumot? Annak a török-magyar íródeáknak a könyvét?
Roppant gyanakodva biccent.
— No mert szembeül veled a leszármazottja.
Villan a szeme: megint adósom eggyel. Kibékítsük?
— Az ott feljebb a felesége. Valamikor a családjuké volt a pátriád, Simontornya. Tudod, ahol a nagy Háry János született.
Hátrakapja a fejét, töpreng: elengedje-e a tartozást? De jön a főtt harcsa s ez a latin szag egészen elbájolja a pórt; rólam is elfeledkezik. Elmenet a fizető utolér minket a kapuban.
— Kegyelmes uram — lövell Maráira — rezerváljam holnapra az asztalt?
Hát így születnek a címek.
Másnap reggel megnyílik a könyvnap. A Főtér közepén kezdődik, egy kis ünnepséggel. Utána kölcsönösen bemutatkozunk; halkan, feltűnés nélkül röppennek a nevek. Csak az én nevemnél marad a kezem egy helybeli tiszt kezében.
Kérdőn s nyájasan megismétli. Bólintok, igyekszem pirulás nélkül elviselni az «országos» hírt. De köröskörül tíz elfehéredett írótárs tart istenítéletet az árulón, a — híresebben. A tekintetük már kiátkozott.
— A lovas rokona? — folytatja a tiszt gyanútlanul. Szinte sípolva száll ki a pályatársakból a megkönnyebbülés.
— Cs. Szabó Herbert! — mosolyog az egyik ádázul, az előbbi ijedtségét legyezve.
Nemsokára felröppennek a zászlók a sátrakra. Lobogó, csattogó zászlók: írók nevei! Itt Völcsey Ferenc dedikál.
Itt Petőfia Zsozsó ír alá. S a Zsozsók és Ferik csakugyan ott ülnek a sátorban, egy szempillantás alatt nőttek ki a föld alól, bátorító mosollyal, nagyúri tartással biztatják, hívogatják a nézőt, aki nem mer nem emlékezni a nevükre. Igen, pontosan ez a könyvnap Budapesten, Kolozsváron s valószínűleg Kara-korumban is. Eszembe jutnak a pesti fodrászkirakatok diadalittas szalagjai: itt Emma és Tutus fésül! Fésül vagy dedikál?
Mindegy. A nézők még nem mertek az asztalig bátorkodni, még nem járultak a misztikus terítékhez. Pedig a kereskedő kézzel-lábbal jelzi, hogy a kiállított tárgy nem harap. Három töltőtoll lappang véletlenül a szíve fölött. Ott ül két korondi fazék közt, egy kalotaszegi párnán, régi kolozsvári rajongói körében. (Táviratilag lepte meg őket.) Ott ül, pedig tegnap még úgy volt, hogy nem jöhet, két hete halogat napról-napra egy berlini repülőutat a kiadójához. De most verjük ki fejünkből az ijedtséget, örüljünk, hogy itt van, örüljünk, hogy az utolsó pillanatban mégis felhasználhatta a két hete lefoglalt hálókocsijegyet három töltőtollal a szíve fölött. Fehér látomás ereszkedik a Főtérre: egy lányiskola. Feri és Zsozsó arca azonban egy pillanatra elsötétül, nekik sürgősebb lett volna a helyi szerkesztő! Pesten, a kiadóban gyűjtik a lapkivágatokat. De a helyi szerkesztő kajánul alszik, párnája alatt Feri és Zsozsó sürgönyével. Ő is író s eszi a méreg, hogy nem lehet próféta a saját hazájában. A lányiskola most az asztalhoz ér, «mester», szólal meg halkan a legjelesebb dolgozatírónő. S a mester kedvesen előveszi az egyik töltőtollat, véletlenül színültig tele van.
Mi ezalatt kimegyünk a temetőbe, a holland-magyar nyomdász kőkoporsójához, Kendeffy Ádám görbeszájú, sirató oroszlánjaihoz s Ujfalvy Sándor nemesen zengő sírkövéhez. (Hányan ismerik ezt a nagy nevet, talán legnagyobb emlékírónkat?) Milyen tiszta ajakkal dicsérték ezek az emberek
a pihegő hazát, Széchenyi halkan éledő Csipkerózsa szerelmét!
Ujfalvy a sírfelirat szerint még a feleségében is a honleányt szerette s mi majdnem könnyezve betűről betűre elhisszük neki. Magas oszlop áll mellette, egy mellszobor bújik a tetején a lombok közé. Bölöni Farkas amerikai utazó beszélget ott a zöld sátorban a madarakkal. Talán arról a régi, régi Broadwayról mesél nekik, amelyen még cilinderes lovasok ügettek a dámák fogata után. Most az úton halottas kocsi kaptat föl, dísztelen, csupasz, félrecsúszott fakoporsóval, egy jótüdejű pap siet előtte s egy román parasztpár megy a kocsi után, hegyi járáshoz szokott, puha léptekkel. Lesütött szemüket s mozdulatlan szájukat végigsimította az istenfélelem.
Valószínűleg egy kórház halottját kísérik. Vasból öntött Madonna néz utánuk a magas fűből, egyik kezében a kereszt, a másikban empire alakú, hosszúkás imakönyv, éppen olyan, mint egy aranymetszésű Lamartine kötet. Ha most megszólalna, visszahívná a holtat: «gyere, maradj köztünk,
gyere, vegyítsük az ősi grófi port az ősi jobbágy porral, te nem akartál minket svéd gránittal és carrarai márvánnyal eltakarni, mint a jövevények. Te is tudtad a titkot, amit mi. Ezen a földön csak a türelemnek van tartós hatalma. Egyedül csak a türelemnek. S ha utolsó szálig kiveszünk, akkor is
nekünk volt igazunk.»
Délután a bejárhatatlan botanikus kertben bolyongunk.
Tartozunk vele az igazságnak, hogy a románok ezért az egyért sokat tettek. A füvészkert latin hagyomány; volt is egy idő — Voltaire kora — mikor Lissabontól Pádováig s Palermotól Bruxellesig e kesernyésillatú és ciprusárnyú kertekben akarták megalapítani az Egyesült Európát. Talán ez a latin hagyomány tágíttatta ki a románokkal Richter Aladár szép füvészkertjét valóságos nemzeti parkká. Hatalmas fenyők legyezik magukat a szélben; gyönyörű növésük serkentő példa e föld népének is.
Most van elemében Szabó Lőrinc. Föl-fölbukkan a kéményseprőliliomok közt, később a medence peremén látom, kabátja belóg a vízbe, áhítattal ázik a tavirózsák közt. Egy aranyhal lapul a levelek alatt, azzal néz farkasszemet. Szelíden előrehajol, fájdalmas mandarin mosollyal belehajlik az embernélküli világba. «Megöregedtél, gondolom egy másodpercig, de tüstént kijavítom magam: «kicsiszolt az idő». Addig csiszolta, gyalulta Calibánt, amíg előtűnt alóla Dsuang-Dszi elefántcsont arca: a programmszerű új barbárból a fanyar írás-magyarázó. De most veszem észre, hogy ez már költészettan, egy kortársam «fejlődéstörténete» s nem illik ebbe a tudósításba.
Nézi a halat s csak egy harmatos füvészkönyv hiányzika kezéből. Valahogy így lephette meg egyszer Csokonai is Főhadnagy Fazekas urat. Talán ez a debreceni diákhagyomány lelkesítette először Szabó Lőrincet a bogarakra, a vízen átfutó pókokra, a csízre, a pirókra s a rigóra. Vagy talán az angol költők csábították közéjük; utóvégre nem lehet őket húsz évig büntetlenül remekbe fordítani. De minek kalandozzunk ilyen messze? így született: állatbizalommal és emberfélelemmel.
Felnéz, meglát s szomorkásán elmosolyodik.

s a mennyben, mely ennyire szép,
nem lesz föld, mesélik Halék…

idézi a saját fordítását.

De én egy ideje már egy másik versét mondom magam-
ban:

Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat…

Még egy utolsó magánút: Illyéssel kettesben a gyerekkori házban. Az udvaron árvácskák virítanak; kínai színészmaszkban mérges mongolvezért játszanak. Egy macska a padlásablakban meggondolt kérdőjelet csavar a farkából.
Átmegyünk a konyhán a belső szobába, egy luteránus lelkészlak megmenekült emlékei közé. Három nemzedék hajótöréseit élték túl ezek a nemes roncsok: egy tiszafaszekrény, egy homályos tükör, néhány karosszék s a bibliai kőnyomatok.
A könyvszekrény tetején kerek fa-kalamáris, Illyés leveszi s gyanútlanul forgatja. Jaj, csak most ne ingereljen szólásra az ördög e dühös függetlenségi előtt! Ebből a tintatartóból írták a lelkészlakban Stefan Ludwig Roth szász népvezér életrajzát. Márpedig azt az embert 1849-ben Csányi László kormánybiztos parancsára főbelőtték a Fellegvár árkában.
Szerencsétlen és helytelen parancs volt, szegény Csányi később vértanúhalállal engesztelte ki, sok egyéb nemes cselekedetével együtt.
Künn a kis utcában csilingel a csengő egy parasztló nyakában. Hóstáti fuvaros várakozik valamelyik ház előtt.
Egy udvarból átsikolt a gőzfűrész, csattan a fejsze, lágyan hasadnak a tuskók. Úgy látszik, Kolozsváron Mátyás király híres bíró-táncoltatása óta örökké fát vágnak. Aztán megszólal a harang a főtéren, összefut a nyálam: erre a harangszóra mérték ki nekem gyerekkoromban a vajaskenyeret. A ló odakünn sűrűbben játszik a csengővel, vagy tán legyek után kapdos? Csendesen ülünk. Aztán felnyúlik egy csokor virág az utcáról a nyitott ablakba.
— Szegfűt vegyenek — hallatszik odakintről.
S megint felsikolt a fűrész.
*
Az Erdélyi Kör s a Hitel szerkesztői kerekasztal-beszélgetésre hívták a magyar írókat. Legtöbbjük itt találkozott egymással először. A magyarság tartása Erdélyben is meglazult a felszabadulás óta, de Pesthez, sőt az egész külhazához viszonyítva még mindig az összetartó tűzhely jelképe.
Körülnézek a szobában. A megviselt magyarországi arcok közt üdén virítanak az erdélyi arcok; egy gyanútlan idegen hamarább keresne kisebbségi emlékeket Féja kihűlt kráter arcán vagy Márai keserű Watteau maszkján, mint az idevalósiakon. Csak Veres Péter sima, harmonikus arca illik e szenvedésben kisimult, élénk erdélyiek közé. Pedig ő a gondolatait még láthatólag nehezen szoktatja ehhez a világhoz. Kérdései mögött mindig ott vigyáz az alföldi parasztlét, az erdélyiek feleletében mindig ott feszül a nemzetiségi kérdés: a puszta nemzeti lét. Kérdés és felelet barátságosan és szeretettel, de majdnem mindig elkerüli egymást. Az egyik (a kérdező) — nagyüzemi termelésben él s abban gondolkozik, a másik — (a felelő) — a kézműves kalotaszegi vagy székely gazdálkodást ismeri, ami az alföldinek csak szép játék; az egyik felé fenyegetőn közeledik az embertelen nyári munka, a másiknak most került le torkáról a kés; az egyik — (a kérdező) — paraszt nagyüzemekkel akarja fölemelni a nemzeti létet, a másik — (a felelő) — győzelmes szaporasággal akarja megmenteni. Kérdés és felelet esetlen szeretettel csúszik el egymás mellett s közben megerősít egy régi gyanúmban. Mindnyájan csak egy darabot látunk a haza sorsából. Veres Péter a balmazújvárosit, Darvas József az orosházait, Márai amit a kassai boltívek alatt, én amit a kolozsvári lábasházakban tanultunk s láttunk. A népi és urbánus címszavakból kipergett az értelem, szemérmetlenül vigyorog ki mögülük a kiadói érdek és a nézők heccelő kedve.
Ki a tehetséges? Hol a mű? Ez a kérdés. A többi a haza dolga, amely egyszerre és egyforma szeretettel néz ránk, ha nem akar ámokfutó szektákra szakadni.
Márpedig nem akar, nem akarhat, éppen most nem akarhat. Minden nemzet óriási ellentétek szerencsés egyensúlya; mi még csak most kezdjük betömni a szakadékokat a megrögzött és önvédelembe merevült életformák közt. Azt folytatjuk, amit 1526-ban abbahagytunk. Évszázadokig szinte emberenként külön nádasban védekeztünk, a magány mentett meg minket, az egyenként magunk köré vont vizesárok, az »életmentő tunyaság«. Legalább egy fél évszázad kéne ahhoz, hogy úgy összeálljunk, mint a nyugati nemzetek. Mert nemzetnek hívjuk ugyan magunkat, de ez a nemzet csak most töltődik fel a magyar szigetek közt. Négyszáz évig éltünk egy hol csonka, hol ép magyar államban, itt az ideje, hogy ncsakugyan elkezdődjön a nemzet: a közös életforma nagy Demokráciája. Ad rá időt a történelem? Ad rá elég kiválasztott embert az Isten? Egyelőre az írókat adta előfutároknak s talán megváltó áldozatoknak. Jó másfélszáz esztendeje anlátnok írók ennek a népnek az egyetlen igazi realistái. Azért fizettek annyi tébollyal és korai halállal a dölyfös álmodozók közt.
Délután rámkopog a szállóban egy régi, régi kolozsvári barátom. Leül a karosszékbe, mosolyog. Látom az arcán, hogy előre meg van elégedve a beszélgetésünkkel.
— Azért jöttem — mondja a világ legtermészetesebb hangján — hogy tudjam, mi lesz velünk a második világháború után?
Éppen öltöztem. Megállt az inggomb a kezemben.
— S te ezt így akarod megtudni, pár perc alatt? S éppen egy jelentéktelen magyar írótól, akinek semmire sincs befolyása?
— Mi megszoktuk a kisebbségi életben — folytatja
higgadtan — hogy az író a nemzet. Van kor, mikor a nemzet egy maroknyi íróból áll. Magyarországon éppen ez volt az aranykor. Az a negyedszázad, amit fönt láttál a temetőben, gróf Mikó Imre sírja körül. Mondd, mihez tartsuk magunkat? Mit gondoltok Magyarországról a háború után?
Tanácstalanul nézhettem rá.
— Mert folyton pörköl titeket ez a gondolat, ezt majdnem minden írástokban érzem. Ha nem érezném, nem volnék most is. Magad írod valahol, hogy makacsul visszaszáll rád a don-quijotei szerep, a világrendezés. Nemrég is olyan igénnyel osztogattad kis és nagy népek hivatását, mint egy új népszövetségi elnök. Azt hiszed, nevetséges voltál? Nevetséges is, meg igaz is. Ez a hóbortos igény a dolgotok most.
— De én Montaigneről is írtam, a könyvtárszoba szentségéről.
Makacsul, majdnem bőszítőn rázta a fejét.
— Írhattál, de azért ott van a sarkatokban a káosz, amelyet rendezni kell a háború után s hittel kell rendezni s jobban kell rendezni, mint 1919-ben. Akkor az írók hit nélkül hagyták az emberiséget s az emberek kényelemszeretetből vagy önáltatásból vissza akartak térni a visszahozhatatlan régi rendre. Egy második világháborúval fizettek ezért a hamis útért. S ti írtátok, hogy Franciaország eleve azért bukott el, mert az írói nem adtak több hitet és emberséget a világnak a két háború közt. Minden a ti dolgotok, íróké.
A tükör elé álltam a nyakkendőmmel, de alig láttam magam. Én nem azért jöttem ebbe a városba, gondoltam izgatottan, hogy «felolvassak.» Ezért a szorongó hangért jöttem ide. Egy nép közé jöttem, amely nem elégszik meg a felszabadulással. Neki az a rend kell, az a tisztult lelkiállapot, amelyet a szellem a rengeteg kiontott vérből és könnyből ki fog párolni. S a kisebbségi életben megszokta, hogy ezt a szent alkímiát is az íróktól várja.
Megfordultam.
— Kérj harminc év magyar szabadságot és kíméleti időt a sorstól. Akkor kiheverjük Mohácsot s minden következményét, Trianont is. Én… mi optimisták vagyunk.
Megszorította a kezemet.
— Szurkoltam ezért a szóért.
Különös, megható útravalót adott ez az ember az irodalmi estünkre. Két óra múlva kigyúltak a lámpák a Mátyás király diákházban s elkezdődött a legnyomasztóbb írói feladat: a nyilvános felolvasás. Az első sorokban Bánffy Miklós, Kemény János, Tamási Áron, Wass Albert, Kovács László: az itthoniak, a házigazdák. «Látogatott» emberek ezek nagyon, hogy a régi sírkövekkel szóljak. A közönség udvarias, figyelmes és kissé tartózkodó, Magyarország leghidegebb és legnehezebb közönsége. Azzal az átöröklött gőggel vizsgáztat, hogy övé volt az első erdélyi magyar nyomda, az első magyar színház, az első magyar operabemutató s az első magyar Shakespeare-előadás. Mindenben résztvesz, de ritkán lelkesedik. Kár előre megdolgozni: nagyon mélyről ítél, veszedelmes biztonsággal céloz. Már majdnem az est közepén tartunk, Márai következik. Egyszerre mintha megnyílna az ég: felcsattan s végigdörög a taps. Az író meglepetten áll az asztal előtt, egy jó percig várnia kell. Ismerem ezt a várost, aligha tévedek. A taps nem az új akadémikusnak szól, hanem a meghajszolt írónak. S jólesik a taps, úgy érzem, egy pillanatig helyrebillenti az egyensúlyt e kiváló író körül, aki akaratán kívül nagyon divatos író lett s ugyanakkor — vagy talán éppen ezért — a legdivatosabb céltábla népi és nem népi, zsidó és antiszemita mesterlövészek számára.
Hajnalig aztán a barátság hullámai ringatnak Tamási Áron puritán házában. Móricz Zsigmondról beszélünk, azzal a szinte szégyenkező alázattal, amivel kisebb-nagyobb címét és rangját mentegeti a fiatalabb író a cím és rang nélküli, szabad Óriás előtt. Az ég lassan kivilágosodik, felmegyünk a tetőre elköszönni az utolsó csillagoktól. Ugye holnap is visszajöttök mind egy szálig e ház fölé? Tamási a Szamos-híd közepéig kísér. Ott elköszön, a halk búcsúszavakba már beleszólnak a madarak. A sétatér fái még bújtatják a hajnalt, leveleikről lassan csurog le az éjszaka. Szétszakadozunk, az Unió-utca közepén, a Redutnál már csak hárman maradunk.
Ekkor hirtelen visszafordít Gyalu felé egy gyerekkori emlék.
Jól emlékeztem. Ott messze, a szürke nyugati égről benéz a havas kéken, Kolozsvárra…
Jól ismerem azt a házat is, amely előtt megállított. Két év előtt ide mentem föl a rádió mikrofonjával Jósika Miklós unokájához, a szép emlékű Jósika Sámuelnéhez. Az asztalra már kikészítette az apró ereklyéket: egy sarkantyút a napóleoni időkből, egy gyöngykötésű emlékkönyvet s egy levelet a bruxellesi száműzöttől. Az unokáját hívja benne, sürgetőn, megrokkanva, «mert az öröm hamar adva jó». Hallod, Istenem?
Ebben a városban hetekig zengtek mostanában Bach, Buxtehude, Liszt és Kodály kórusai és miséi, Mozart, Haydn, Bartók hegedűi úsztak a téboly fölött, ez a város a Nagy Próba évében a legszebb zenével ostromolta a Te jó hallásodat.
Meghallottad? Az öröm hamar adva jó. Add meg neki hamar.
A templomtorony hirtelen kipirul. Fölkelt a nap. A piac még alszik, csak a verebek sürögnek, költögetik a szenteket a templomablakokban.
— Ebben a házban született… — hallom a hátam mögött.
Csúfolj csak, csúfolj! gondolom. Még egy perc s a te könnyed perdül ki hamarább.

---

1942.

Forrás: Cs. Szabó László – Haza és nagyvilág. Franklin-Társulat kiadása, 1942.

1. Bartha György:
   2020. augusztus 22. 04:50

   Köszönjük az esszét!
   Kiemelném az alapmondatát:
   „-Kérj harminc év magyar szabadságot és kíméleti időt a sorstól. Akkor kiheverjük Mohácsot s minden következményét, Trianont is. Én…mi optimisták vagyunk.” (idézi: B. Gy.)

2. Berkes József:
   2020. augusztus 23. 19:05

   Köszönöm, nagy élmény volt olvasni. 2019-ben egy írókból, költőkből álló társasággal jártam Erdélyben, Kolozsvárott is. Olvasás közben újra ott voltam a városban. Lelki szemeimmel szinte láttam azokat a helyeket amelyeket Cs. Szabó László ilyen színesen leírt. A szülőházak, a sírok a temetőben egy zalai ember számára örök emlék.
   B.Gy által idézett részről: én is optimista vagyok, csak az nem tudom, hogy a harminc év mikor fog elkezdődni

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ