Emeld kalapod, köszönj vissza
Ints jobbkezeddel: – barátok!
Ha soká kivársz, meglátod
Lelked a távolság beissza.

Az integetés nem végső búcsú
Párhuzamosok összefutnak
A végtelenben, én ott vagyok
A pontban, ahol találkoznak
Kik együtt játszottak, barátok
Kik együtt ugróköteleztünk
Bújócskáztunk, sírtunk, nevettünk
Az udvaron röpült a labda
Hol a kertbe, hol az ablakba
Játék és élet, barátok
Hátulsó pár előre fuss
Talán azért, hogy messzire juss
Ha gyorsan szaladsz, meglátod…

Kalapom vettem, magammal vittem
Mindent és soha le nem tettem
A nehéz batyut úgy cipeltem
Ha soká kivársz, meglátod
Azóta lebegő köteleken
Szellősen nyitott határokon
Egyensúlyozok, le nem esek
Veletek együtt barátok…

Batyumban viszek házat, kertet
Brassót, Kolozsvárt, utcát, teret,
Szobrot, gótikus templomokat
Ősi családi házat, romokat
A háromszéki sütőkemencét
Ködből felsejlő csíki medencét
Tűnt nemzedék emlékezetét
Árva szavakat, feszes mondatokat
Szép örömöket, kis haragokat
Az Égei tenger selymes vizét,
Amit végül elhagytam, amiért
Most hallhatom a déli harangszót,
Mi utcánk végén otthonosan szól
Minden itt van, mit magammal vittem
Teljes létemben, ereimben
Ha soká vársz, meglátod
Nehéz batyumat végre letettem
Pörgök még egyre, de megpihentem
Hosszú utamról megérkeztem
Együtt, veletek, barátok.

Budapest, 2020 augusztus