Készülődik a nyílt levél,
megtapsoljuk egymást nagyon,
ki késve fekszik, késve kél,
mire nincsen már oltalom –
túl soká volt a nyugalom,
nem gyáva most már, aki fél,
nem tűnődhetsz a holnapon:
betemetett a furcsa tél.

Elemeztünk pályázatot,
vajon kés-e, vagy csak az él? –
tűnődtünk ezen egy nagyot,
és folyton csattant egy tenyér,
s még éppen maradt egy kenyér,
a vak tyúk is talált magot,
és reméltük, hogy majd a szél…
de a pokol már elkapott.

S most mindegyikünk egy levél,
mit csak elfújnak, meg se kapnak,
fejünk felett ég a fedél,
velünk csak merénylők maradnak,
szívünkből folyton lefaragnak,
és az se kap már, aki kér,
mert most már csak egymásnak adnak:
betemetett a furcsa tél.

Olyan langyos volt, ami volt,
ezelőtt harminc s annyi éve,
már mikor éltük, megkopott,
– észre se vettük biz – a fénye,
de hát a cenzor ment a lépre,
orrára fricskáztunk nagyot!
És most megérkezett a vénye:
a pokol, sajnos, elkapott.

Mert nem is egész, ami fél:
ugyan hol lenne diktatúra?
Az ember akárhol elél,
méghozzá jól, míg meg nem unja,
s míg a szemét félig lehunyja,
addig a jégen is megél –
de amíg a fejét lesunyta:
betemetett a furcsa tél.

Herceg! Már mindenki szopott,
a halál szele már elér:
a pokol, sajnos, elkapott,
betemetett a furcsa tél.