Ha kísérletező kedvében volt Diodál, együltében akár három-négy találmányt is kiötlött, pedig csak Vízkeresztkor töltötte a tizenkettőt. Kipattant belőle. Csak úgy jött neki, mint másnak a tüsszentés, a sírás. Arra született. Az iskola neki annyi volt, akár a kabátnak a szivarzseb. Tán még annyi se. Hol beszélő követ, hol szivacs-acélt, hol homoksavat húzott elő a zsebéből, és vitte a katedrához, hogy learassa az ámulatot. Úgy kellett az neki, mint a levegő, mintha csak azért csinálná.
Az őszön is, egy esős keddi napon hozott három literes üveget.
Kettő színültig teli valami világoskék folyadékkal, a harmadik üres. Fogta a tölcsért, és áttöltötte a két liter folyadékot a harmadik üvegbe. Még tele se lett egészen. Aztán visszatöltötte, és megint teli lett a két üveg. Diodál csak annyit mondott: „Ez nem trükk, ez a sűrítés és tágítás tudománya.” Mit lehetett erre mondani?
Diodál emellett fölöttébb kíváncsi természetű volt. Egyszer kötélen leereszkedett a feneketlen kútba. Az lett a veszte. A kötél elszakadt. Kimászni nem bírt, nem volt fizikuma hozzá.
„Bármit mondtam neki, elment a füle mellett” – hangsúlyozta a tornatanár a nyomozó formájú idegennek, jóval több mentséggel, mint bűntudattal a hangjában.

Forrás: Csordultig lebegéssel. Válogatott araszosak. Várad-Riport, 2013. Nagyvárad.