A székelyekről nyilatkozott egy ifjú bankár, aki inkább csak valami eszmei közösségi valuta egyik kezelője városkánkban. Angyalka bankár véleménye szerint a székely emberek ridegek és nem nyitottak egymás iránt. S hogy a nyugati példát kellene követni, mert egy mosoly nem kerül semmibe. Minden elismerésem az ifjú lányé (bankárunk történetesen lány), s azért is, mert megszokhattuk, ha valaki ilyesmivel hozakodik elő, gyorsan körülnéz, ki hallotta. Aki hallja, egykettő leminősíti, hogy ilyen fajta-, sőt nemzetgyalázó kijelentésekre vetemedik. Mi ugyanis végtelenül nyitottak és melegszívűek vagyunk. Akárcsak Tamási mókát fölöttébb kedvelő hősei, ezzel azt is tisztáztuk, nem Bakk Lukácsai. S Mókát Szabó Dezső panoptikumával gyúrták össze. Igaz, ő nem székely volt, hanem kolozsvári, mégis oly tökéletes és statikus jellemeket alkotott, hogy attól még székely díszpolgár is lehetett volna.
Bankárunk nem önmagában és önmagáért jellemezte így utcaszomszédait, a várost, inkább a jó ügy érdekében. Hogy amit sokszor alaptalanul közösségnek mondanak, valóban közösség legyen. Egymásra jóindulattal (és nem rosszhiszeműen) figyelő, egymáson segíteni akaró és tudó emberek közössége. Paradox módon közösségellenes céllal is közösség jöhet létre, a közömbösök közösségét még nem is említettük. Akik nem vandálok, sem a köz bizalmi valutájának sunyi tolvajai, éppen csak nem érdekli őket senki és semmi. Számomra egyértelmű, hogy rombolni kell saját tökéletességünk mítoszát. A második előítélet nemcsak fajtánkhoz, hanem a románokhoz is kapcsolódik. Újságolvasó írta egyetemi társairól, egy pánromán rendezvényre emlékezve: „hogy aztán a műsor végeztével ismét azokká a normális srácokká változzanak, akiket addig ismertünk, és akikre adott helyzetben jobban számíthatott az ember, mint egyik-másik magyar sorstársára.” Ezt megmondta! A románok nem az a csupa csaló és hazug banda, ahogyan teljes generációk mondták, több: hitték is! Hadd ne részletezzem a gyűlöletbeszéd nálunkfelé oly jól ismert és gyakorolt műfaját. Az ősi ellenségben még bízni is lehet, sőt, megbízhatóbbak, mint némelyik fajtánkbeli… S ki nem volt ősi ellenség! Az osztrák sógor, a muszka, a tót, az oláh, a rác, a zsidó, a cigány mind az volt, hát nem szívszorítóan érdekes? Nem olvastam mélyelemzést a témában, ezért azt se tudom megmondani, jó-jó hogy ellenségkép, de mi ez a bennünket tökéletesen körbezáró panorámakép? Ha ezt a jelenséget furcsamód olyasminek mondom, aminek csupán irodalmi előképei vannak, akkor rá kell jönnöm, nemzedékek sora nőtt úgy fel, hogy főleg irodalmi sztereotípiák alakították világképét, vonzódásait és viszolygásait. A család, mely az egykori nagycsalád, a nemzetség halovány árnyképe, és a nagyapa az első, az apa a második világháború áldozata (nem hőse!) volt. Arra pedig igazán érdemes rájönnöm, hogy a székely transzilvanizmus már az erdélyi literatúrában is provinciális volt. Szerencsére, mondják nálunkfelé.