Az egyik életem – ez jutott eszembe, miközben az Elmúlt jelen című kiállításon végigszédelegtem. A kolozsvári Tranzit Házban berendezett tárlat ugyanis valóban az volt. Volt? Inkább van, ahogy a szerkesztők írják a bevezetőben: “A 30 éve történt rendszerváltás eseményeit egyre inkább történelemként emlegetjük, noha még sokunk emlékezetében elevenen él, és jelenünket megannyi nyúlványával behálózza. Lőrincz József politológus egyik könyvében említi, hogy 1989–1990 még nem a múlt, hanem ‘egy olyan jelen, ami elmúlt.’” De nemcsak az az időszak: amikor az ember belebotlik egy olyan direktívába, miszerint “a házasságban nem a szerelem a fontos, hanem a családi béke”, felismeri azt a képmutatást, amely a mai napig irányítja az erdélyi magyar (és bizonyára nemcsak) családok nagy részének életét.
Ez a mondat éppen az első, 1989 előtti szekcióban olvasható, szóval a távoli múlt se múlt el, nemhogy a közeli. Bizonyos értelemben meg nagyon is elmúlt: szomorúan nézegettem akkori reményeink fekete-fehér fényképeit-televíziós felvételeit, a rendszerváltás nagy személyiségeit, akik azóta vagy meghaltak, vagy öngyilkosok lettek, vagy hamar kiderült sokukról, hogy konjunktúralovagok tulajdonképpen. A politikusok bemutatására szánt arasznyi teret az újságban, amely áradt az örömtől, hogy végre magyarul és cenzúrázatlanul beszélhetünk; ennek a térnek és örömnek is vége van, ha másként is. Politikusnak lenni is mást jelent ma már, másfajta, szakosodott életmódot, nem azt az amatőr tenniakarást, amely akkor jellemezte azt, aki belevágott – és itt egyáltalán nem pejoratívan fogalmazok. Nem is tehetném, hiszen tisztában vagyok vele, mennyire nem lehetett profi egyikük sem.
A jegyre kapott étel, a folyamatos megfigyeltség állapota (az Obiectiva Theodora hangjátéknak is jut hely itt), a szürkeség – ezt sírják vissza sokan?! Talán nemcsak ezt, hanem azt a periódust is, amikor tétje volt annak, hogy az ember felvesz egy farmert, vagy fiú létére megnöveli a haját. Ma már paradicsommadárként is végigmehetsz az utcán, és megalapíthatod az 1897. együttest, rázhatod a hajad, amíg bele nem szédülsz. Voltak azonban boldog vagy boldogtalan idők, amikor mindez másként esett a létbe.
Egyfajta bizalomra vágynak az emberek talán, egyfajta egyértelműségre. Akkoriban egyformán bíztunk vagy nem bíztunk valakikben. Eltelt harminc év, és megmutatkoztak az árnyalatok, kiütöttek, mint penész a falon. Az a mosoly a tejkihordó ember arcán igazi mosoly, bár nem lehetett banánt kapni, és utazgatni sem nagyon. A szabadság így meg úgy, de mi van a mosolyokkal?!
És a tankönyv, amelyből tanultam. Mi van a gyerekkorral, hogy egyszerre itt van, már nem tuszkolhatod vissza? Emlékszel a leányra, akit az egyik tanárnő lehordott, mert miniben jött. Emlékszel, mennyit prédikáltak a kapitalizmus embertelenségéről, te meg azt hitted, mindez csak propaganda, holott valóság is volt, ha torzított is. A pénz megszüli önmaga veszteseit.
Mint a nivelláló szegénység is. Úgy könnyű államadósságot eltörülni, ha közben az egész ország nyomorog, és lassan már a levegőt is jegyre adják. Hányszor elfogyott az a kenyér vagy vaj is, ami “járt”, és kezdhetted újra a sorbanállást? Az a világ sem volt az elképzelhető világok legjobbika, az kétségtelen.
Az biztos, hogy létrejött valami különleges. Installációk, fényképek, hanganyag, videók, tárgyak, bakelitlemezek – minden arra szolgál, hogy az idő gumiszőnyegén érezd magad. Minden megváltozott, és sokszor, sok helyzetben nem változott semmi a világon. Talán csak annyi, hogy akkoriban azt hittük, eljön a szabadság, és mi majd jól hátradőlünk.
De nem a hátradőlés jött, hanem a zűrzavar, a tehetetlenség, sokszor a hozzá való gőgös ragaszkodás, a túlélés erőltetése az élet ellenében, a fogcsikorgatás az alkotás szabadságával szemben. Ám a kiállítás azt is megmutatja, és talán ez a legfőbb reménye mégis, hogy mindig vannak farmerek, mosolyok, és az emberek akkor is szeretkeznek, ha tudván tudják, hogy megfigyelik őket.