…valami mást,’
valami félreérthetetlen, boldog nekibuzdulást
– talán régizene fesztivált!
Jómagam akkor is végighallgattam, – néztem volna
a koncerteket, ha igazi sor kígyózik a pénztár előtt,
oly hosszú, és a várakozásban annyira türelmes,
mint például a Musée du Jou de Paume előtt,
Párizs bármelyik nyári, akár téli napján.
S akkor sem nézek át a szomszédomon, ha hirtelen
azt kérdi ott a sorban, tán tudni óhajtván,
mivégre áll ott, mert íme, felhők gyülekeznek,
hogy mennyire lészen régi e zene?
Mert én már voltam régizenei koncerten, ugyanitt,
a Mikó-vár vaskos falai körülzárta lebegő négyszögben,
ahol is mindent bekalkuláltak: a galambok szapora
szárnyverését, az elárvult, s most mégis
oly telten konduló harangszót, a vonat messziről
vagy messzire zengő füttyjelét, – szavát, – dalát —
ez volt a ráadás! Hogy itt minden harmóniává oldódik.
S a zene? Ki érti azt: tán az idő lelkének megsejtője.
Van egyféle rend, ami kikezdhetetlen. Íme, kódexek,
tabulatúrák töredékeiben is ép és egész. Hát csak látszatra
bódult s lódult a dolgok szövevénye? Ki a kételkedésben
erős is: megsejt és lát valamiféle boldog eligazodást,
s az önáltatás üveggyöngyeitől s másvilági tökély színes
rongyaitól szabadulva, azonos lehet önmagával? Nem
történt más – ez a rend szólaltatott meg, most régi
harmóniákban. És a közeli hegyek oly távoliaknak tűntek
vagy a távoliak oly közelieknek.

Forrás: Látlelet, 1995, Helios Kiadó, Orosháza

Költők az árnyékos oldalról c. rovatunkban hamarosan bemutatjuk Váli Józsefet is