Nyári mezőn, zivatar idején állhatatosan
kerestem az eső határát gyermekkoromban.
Inam szakadtáig futottam afelé a pont felé,
ahol látni az eső peremét,
ahol még esik, s ahol már nem esik.
De az eső mindig hamarabb elállt,
minthogy odaértem volna.
S megeredt újra, mielőtt megtudtam volna,
hol nedves még a rét, hol száraz már a gyep.
Hogy meddig ér a nyári zápor fénye.

Lélekszakadva inaltam,
hogy aztán elém kerüljön a szivárvány is.

Most, öregemberként is, még mindig azt kutatom:
meddig ér a fény, hol kezdődnek az árnyak.
Meglátni azt a vonalat, ahol minden átváltozik.
Hogy meglássam, mettől kezdődik a jóság,
hol ér véget a rossz.

A rossz kezdetét már nem keresem ezen a földön,
a hol fényes, hol felhős ég alatt.
Az eső áztatta dombokat keresem,
ahol már megint a fény az úr.

Tegnap záporba mentünk bele az országúton.
Félelmetes volt az eső határát átlépni.
Végtére is nem én léptem át.
Felém jött, belém szaladt.
A köröttünk szikkadó mezőn
nem tudtam eldönteni,
hogy melyik fűszál került éppen az eső alá,
s melyik állt még szárazon.
De a sűrű cseppektől felporzó országúton
vélni láttam az éles határt.

Megtaláltam az eső peremét?
Vagy csak átzáporozott felettem,
magam sem tudom.

Mögöttünk szivárvány fényesült.

2020. augusztus