A felnőttek boldoggá teszik a gyermekeket, az okos emberek a bolondokat, a királyok a szegényeket, a tékozló fiú testvére a tékozló fiút. Milyen sors űz állandóan a másik emberhez? Nem másvalamihez – ami a miénk lehet – hanem a másik emberhez.
A tékozló fiú és a testvére is boldogtalanok. Ezzel a mondattal kezdődhetne egy lehetséges etikai kurzus.
Tetszik nekem a Biblia bevezető része. Isten megteremté a világosságot, és aztán látá, hogy jó. Megteremté a szárazat, a vizeket, és látá, hogy jók. (Csak az ember esetében nem látja ezt. Talán magától értetődő lett volna?) Mindenesetre, először teremt, és csak utána fog hozzá értékelni. Micsoda ragyogó replika Leibnitz Teodiceeájára, amely szerint a világ azért teremtetett meg, mert minden lehető közül a legjobb. Csupán mi, emberek, született Leibnitz-hívők, követeljük azt, hogy a terv előzze meg a cselekvést. Élettől elfordult, elméleti és abszurd lények, amik vagyunk!
Megírandó egy Anti-Mathesis. (Jóllehet…az eszme olyan nagy láza volt ott jelen? Vagy inkább az eszme láza?)

*
Ábel pásztor és Káin földműves. Ábel tévelyeg, mint a tékozló fiú, Káin túrja a földet, mint a testvér. És Káin megöli Ábelt. Mindig úgy van, hogy Káin öli meg Ábelt.
Példának okáért kétféle román lélekről elmélkedem: a pásztori lélekről és a földmíves lélekről. Mindaz, ami nosztalgia és szabadság, mindaz, ami művészi érzés, mindaz, ami új horizontokra vágyik – állítják egyesek – valahogyan a pásztori lélekkel függ össze mindig. De áthaladt fölötte a földmíves állandó lelke és kipusztította; ki fogja pusztítani.
Káin országa vagyunk, ahol Ábel még nem halt ki egészen. De el fog jönni Isten büntetése, a gép, és elsöpri mind a kettőt, hogy majd a nemzedékük biblikus növekedésbe lendüljön, az ország horizontján is túl.

Fordította Bartha György

(Folytatjuk)