Nyárutó

Alig harmatoz, langyos
nyári eső csapkod a barna
tarlón, s kupaktanácsba
gyűl az álmos,
más tájra készülő madárraj.

Én őket nézve elnyűtt
lelkemben érzem: enyhült
a gond, nekem hazám van –
az enyém, már befogadott,
megtűrt, otthont adott.
Fészkére számíthatok végleg.

Bár változnak az évszakok,
most poshadt nyári sár latyog:
enyém itt ez az élet.

Utórezgések

Most mit akarsz?
Csak a nyár pergett el,
s benne csalóka fényed.

A záróakkordban csókod
hűvös volt, mint az
őszi hajnal.

vajon a múlt szikrái
meddig élnek, túlélik
önmagukat a pirkadattal?