Költők az árnyékos oldalról: Váli József
1.
Sz. 1944, Szászrégen-mh. 2016, Gyimesek. Költő, tanár, újságíró. Marosvásárhelyen végzi iskoláit. Kezdetben Gyergyószentmiklós közelében községi iskolai tanár, majd a Csíkszeredában megjelenő új megyei lap, a Hargita szerkesztője lesz. 1970-ben jelenik meg első verseskötete a Forrás sorozatban (Üveghegyek). 1995-ben az orosházai Helios kiadónál jelent meg Látlelet c. verses füzete (a Lírai barangoló c. sorozatban), amikor is a helyi lap („a hónap”) vendégeként járt Orosházán. A rendszerváltás után a megyei Művelődésügyi Igazgatóság vezetője, onnan ment nyugdíjba, majd fokozatosan visszavonult a köz- és az irodalmi élettől.
2.
A Látlelet (1995) hátlapjára szánt önvallomásából:
„A szerkesztő kiemelte e büntetett előéletű (a kirúgott újságíró könyve nem jelenhetett meg) versanyagot a fiókból, és rövid életrajzi áttekintést kért a szerzőtől. Mit lehet ilyenkor írni? Éppen ötvenévesen?
Az ember, ugye, megszületik, felnő, eszmél egyáltalán él, még nem halt meg, hiszen töpreng: mi is legyen most ezzel a néhány sorral Csíkszeredában és Orosházán? Ráadásul szeretett és szerető családja van, aztán – örömök, kudarcok, belefáradások, nekirugaszkodások… Mindközönségesen, mint bárki másnál. Viszont egy vers élete nem magával az írással kezdődik. Jóval azelőtt, hogy tárgyakhoz kötődne, van egy pillanat, amikor minden eldől: vers lépte hagy nyomot a papírlapon, netán fogalmazvány tapad rá szürkén? Ezek a pillanatok, ha ritkák is – nagyon fontosak, talán mindent meg is magyaráznak.”
3.
Verseiből:
Egyszerű
Csak annyit mondj, ha szólsz,
ne többet,
mit senki nem vehet
el tőled,
de azt már úgy mondd, mint
ki mától
nem áll el többé a
szavától —
volt és lesz közt szorongj,
és mégis
a te időd, a kés
élén is,
íves kötésben e
pillanat
mi el nem enyészik:
jel marad.
És úgy is szólal, mint
a távol —
szíved el ne zárd e
hívástól.
Torzó
Gaál Andrásnak
Miközben, huzatos északi tájon
ananász-kompótot kanalaztam —
tam-tam —
bádog asztalom fölött,
úgy szem-magasságban,
elúszott valami olyan,
mint tele-Hold,
lassan.—
Mintha hirtelen, holt
lélek járt volna vissza,
lebegett hidegen,
mit láttam, a szálló percre bízta —
bár fénylik, nincs jelen.
Ám mégis megcsillan az
arányló ananászon,
mint ki maga is élt még
huzatos északi tájon,
s fogyó eren. —
De kopott bádog-
asztalok fölött már,
akár szem-magasságban,
elúszhat lassan,
szenvtelen.
Bartók
Mi magyarok igazán büszkék vagyunk Bartókra.
A világ szeme rajtunk.
Mint Tadzs Mahalra a pária, kinek pénze sohasem volt
Belépőjegyre. Vagy a limai fűszeres a Nazca-vonalakra,
kit ritka
Kiruccanásra legfeljebb családi esemény szólít.
Talán a zenében vagyunk leginkább kiszolgáltatva tulajdon
Könnyelműségünknek. A legenda nyűgöz le, a homály,
Úgy bizony, mindaz, mit ésszel képtelenek vagyunk
fölfogni, mégsem kíséreljük legalább – mintha kincsnél
fontosabb lenne a kéken táncoló fény.
A múltkor a prozódiáról értekeztek, dallam és szöveg
Viszonyáról, és nagyon sok esetben találtak mankónak
Vagy egyet, vagy mást. Megy az ember e jobbára széles
közönségnek írt napi művek viviszekciója láttán, melyeket
Azért nemcsak pótcselekvés eszközéül, de jóindulatúan is
Szereztek, hirtelen arra gondolt: a művészet mégiscsak több
Kell hogy legyen tartalom és forma viszonyánál. Vagy
Kissé megfeledkeztünk volna Bartókról? Például Bartókról?
Mert mindez az ő idejében történt, sőt folyvást rá-
Hivatkozván készülnek langymeleg műhelyekben a mankók,
És árasztanak el lakást, közteret egyaránt. Az emberek
pedig hajlamosak arra, hogy majdnem mindent elhiggyenek.
Bármit, ami pillanatnyilag örömet, izgalmat s némi reményt
Is nyújthat. A valóság, úgymond, ennél összetettebb.
De bármint változik is a szín: óvakodjunk a bálvány-
Emeléstől. Inkább hallgassunk egy kis Bartók-zenét.
… hiszen ez Kodály
Mint minden szélmalom-harcnak tetsző
Cselekedetben, volt valami felemelő is
Abban, ahogyan jó tanárunk minden
Vasárnap délelőtt elvitt-beterelt
Bennünket a pompás Kultúrpalota
Díszes termébe, hogy a zenebonán
vihogjunk s lődözzünk csúzliból
A lánykákra, vagy melegedjünk,
Mi, a külváros gyermekei; lakhattunk
Frissen kiutalt belvárosi lakásban,
Mi bizony külvárosinak számítottunk.
És ő sohasem írta fel azokat,
Akik rendetlenkedtek a koncerten, de
Azokat sem, akik a melegben el-el-
Aludtak, hanem újból és újból elvitt
Mindenkit. Akkor is, amikor a
Székelyfonó volt a műsoron, amikor
Először éreztük: a zene valami tiszta
S egyszerű dolog, már úgy, hogy nincs benne
Semmi csalafintaság. Lám, ezek a
Hangok, dallamok, érzések, színek és
Fájdalmak bennünk is megvannak, csak épp —
És volt valami megkapó, ahogy a heti
Zeneórán, ha túl sok papírgalacsin
Gyűlt össze már a katedra körül,
Fogta kopott hegedűjét – s így
Utólag elgondolva, mi sem egyszerűbb –
Hegedült, mígnem elült a zakota,
Mert lassan elült a zaj a teremben;
(Van, aki esztendők múltán úgy véli,
Könnyeket hullatott a kopott hegedűre)-
Többen könnyekre nem, valami másra: hívásra
Emlékszünk, sejtésre, valami boldog
Felismerésre, olyanra pedig, ami egy
Életre bevilágítja az ember viszonyát
A világgal, örök- érvényűként a
Változó emberét a változó világgal.
S hogy valaki feláll és mondta: Ezt én
tudom valahonnan. S hogy tanárunk: Tudhatod,
persze, hogy tudhatod, fiam, hiszen ez Kodály.
Még több vers a szerzőtől a Költők az árnyékos oldalról és az eirodalom.ro c. portálokon
Pusztai Péter rajza