Victor Hugó nyolcvanadik születésnapján idegenek is hódoltak előtte. A költő rejtetten él, nem szokták körmenettel ostromolni. Ezen a napon nem is egy költőt ünnepeltek, hanem az emberiség látnokát. Hugó sokáig élt egy szigeten, szemközt a tengerrel. Száműzött volt; a kijózanító hazai környezetet megrészegítő, viharos elemek pótolták, ők kárpótolták az elvesztett méltóságokért is. Az óceán, az éj s a felhőtorlaszok fenköltebb címet, hízelgőbb szerepet súgtak a magános merengőnek a sziklaszirten, mint amit a szülőföld adhatott volna elbujdosott fiának. Rábeszélték, hogy legyen az emberiség látnoka. Ezzel a ranggal kárpótolták az elemek az elvesztett francia szenátorságért. Hugó hitt a zúgó szózatnak s zengő szavai lassan a világgal is elhitették. Nyolcvanadik születésnapján már mindenki az emberiség látnoka előtt hódolt.
A költő csakugyan sokat látott. Megérte két királyság és két császárság bukását; 1848-ban majdnem agyonverték a vörösök, 1871-ben a fehérek. Mindenkit túlélt s úgy fogadta ünneplő házába a népeket, mint egy Noé apó. Főpapi botja az emberiség fölé emelkedett: Hugó szerepeket osztott a körmenet alatt. Bemutatták az angolt. «Shakespeare» felelte komolyan. A spanyolt. Cervantes mondta. «A Világosság», «a Szabadság» bókolt egymásután az aggastyán. Egy kis nép előtt azonban váratlanul elakadt. «Ah, az emberiség!» vágta ki magát a következő pillanatban. Másnap valószínűleg fordítva emlékezett volna a jelzőkre. Öreg és feledékeny volt, a szerepek kapásból jutottak eszébe. Nem tett semmit: a népek másnap úgyse kezdtek volna a szabadságért és világosságért verekedni. Ebben a nevetséges jelenetben mégis volt valami tiszteletreméltó és jellemző. A magatartás. Európa tekintélye minden népnek egyenrangú szerepet szánt, a legkisebb előtt hajolt meg a legmélyebben s a hódolókat még egyszer megitatta az alkonyuló század legkedvesebb eszméjével, az egyenlőséggel.
Hugó nemzedéke a megelőző, «filozófus» századtól örökölte a népszabadság és nemzetközi egyenlőség eszméjét. Amitóta Voltaire kedves, jóhiszemű vadembere s a szűz Amerika követe, Franklin Benjámin megfordult Párisban, a kis népek már nemcsak a túlvilági jóvátétel, hanem a földi jog előtt is egyenlők voltak. Igaz, hogy egyelőre csak a regényekben. De ezeket a regényeket hadapródok, ügyvédjelöltek, orvosnövendékek, szóval a jövő emberei olvasták. Las Casas, az indiántértő irgalmas spanyol pap lelke oszlott szét az emberekben; mindenki tört egy darabot a jóságából.
A kis népek a nagy népek lelkiismeretébe fúródtak, dalaik előtt megalázkodtak a költőfejedelmek, méltóságukat magasztalták a bölcsek. Közeledett a szabadulás órája. Megérkezett a szabadító is: a francia forradalmi sereg.
A sereg sarcolt, akasztott, belgát belga, lombárdot lombárd, bernit berni ellen uszított. Amit papíron felszabadításnak hívtak, a valóságban megszállás volt. A felszabadító filozófus a felszabadított nép közt átvedlett harácsolóvá.
Egy negyedszázadig hánykódott a felszabadító rémuralom Madridtól Moszkváig! Koppenhága lángolt, az északolasz képtárak és sekrestyék kiürültek, a bajorok a francia jobbszárnyon a szembenálló porosz balszárnyra lőttek, a német költők kenyér nélkül bolyongtak a hazájukban s az angol költők meghasonlottak egymással s a szülőföldjükkel. A kis népek megrettenve szétnéztek a füstölgő Európán. Értük történt volna mindez? — Egy negyedszázad előtt még feszültek a rózsás reményektől; Bessenyeiék hálás hiszékenységgel és boldog szédületben még egyetlen ugrással a királyi népek mellett akartak teremni. A felszabadítás után tele voltak csömörrel és félelemmel. Nagy bűnöket követtek el a fejük fölött, az ő nevükben. Ezért a bűnökért nekik kellett fizetniök. A leszámolásnál Franciaország, a fő bűnös mellé kerültek s a bécsi kongresszus ismét szétszabta őket a halvány udvarocskák közt. Sokkal kegyetlenebbül bánt velük, mint Franciaországgal.
De az eszme hamarosan kiheverte a vérfürdőt s tíz év múlva ismét egy kis népért dörögnek az ágyúk a görög tengeren. S az elnyomott népek nemsokára az ellenség hátában is lövéseket hallanak. Az elnyomott külváros ez a váratlan szövetséges: ő szorítja az angol és francia kormányt a forradalmi hagyomány felé otthon is, külföldön is. 1830 és még inkább 1848 a kétféle elnyomottak öntudatlan közös vállalkozása; romantikus nemzeti és társadalmi fölkelés a trón és tőke ellen. Ebben a hőskorban még úgy lehet forgatni őket, mint a kártyafigurákat: a párisi lázadók jó hazafiak, vérrel írják le a haza nevét, Petőfi viszont nemcsak a Habsburg trónba, hanem a Rotschildok székébe, a Francia Bank elnöki trónjába is belelőné a nyilát. Blanqui a debreceni trónfosztók közt tüzelt volna, Petőfi ugyanazt gondolja a bánya mélyén, amit Proudhon. Az elnyomott dunai népek s az elnyomott nyugati külvárosok keveset tudtak egymásról, de egy volt az ősük: a francia forradalom s e nagy ős vonásaiban egymásra ütöttek. Együtt is buktak el. Először a munkások a Montmartre és a Pantheon közti utcákon, aztán a milánói hazafiak, aztán a magáramaradt magyar. Proudhon, Blanqui vagy a bécsi Róbert Blum a segesvári holtak közt lehetett volna, Petőfi Bresciában vagy a Notre Dame hídon is az áldozatok közé kerül. Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag, te a népek hajnalcsillaga – köszöntötte Petőfi a végzetes esztendőt. De az a csillag csak vért harmatozott a hallgatag közös sírokra. Egymás mellett hevertek az összetört háromszínű és vörös zászlók. Egy sereg kis nép — és ekkor látszólag még a német és az olasz is az volt — megint fizetett.
A vörös zászlók később se lobogtak föl: 1871 még kegyetlenebb kudarcba fulladt a párisi utcán, mint 1848. A háromszínű zászlók azonban erősebbek voltak s kedvezőbb szélbe kerültek. Amihez 1848-ban gyenge volt Frankfurt, 1866-ban elég erős volt Berlin, Novaráért bosszút állt Solferino, Aradot kiengesztelte 1867. Úgy látszott, hogy a herkulesi század mégis csak teljesíti azokat a próbákat, amiket «filozófus» elődje rászabott.
Pedig a valóságban csak az történt, hogy a német és az olasz nép — tehát két nagy nép — megszerezte azt a nemzeti egységet, amelyhez annakidején hiányzott a Richelieujük.
A név itt csak jelkép, egy diktatórikus áthidalást jelképez két hosszú történelmi állapot: a hűbériség s a nemzetállam közt. Anglia és Franciaország átvészelt ezen a diktatúrán,
így lett rangidős, modern nemzetállama; Olaszországban Machiavelli, Németországban legkésőbb Leibnitz kortársa lehetett volna az a vaskezű király, kormányzó vagy miniszterelnök, aki a rendi államot nemzetállammá formálja át. Ezt a diktatúrát óriási késéssel a francia forradalom eszméi pótolták. Két nagy nép látta a hasznát annak a népegyenlőségnek és népszabadságnak, amelyet Hoche, Kléber és Napóleon katonái olyan szerencsétlenül szolgáltak a kis népek közt. Az olasz s a német lavina összetapadt és ehhez a görgeteghez nem Machiavelli műveiben s Leibnitz tudós diplomáciájában, hanem valahol a francia Konvent csúcsán indult el az első kő.
A németek és az olaszok most már a belső államéletben is utol akarták érni a két rangidős nemzetállamot. Hálásak voltak és következetesek; hálából megfogadták a francia forradalom belpolitikai tanait s következetes nyugatiságukban magukra erőltették a parlamenti és gazdasági liberalizmust. A Reichstag elpártolt Bismarcktól s a német közgazdaságtan List Frigyestől, mindkettőnek Anglia lett a mintaképe; az új Olaszország megtagadta a mediterrán gondolatot s a jakobinus Garibaldit és Gambettát éltette. De a hála s a következetesség nem mindig használ egy népnek. A németek s az olaszok csak akkor tértek igazán magukhoz, amikor a germán mitikus ösztön s az olasz machiavellizmus szembefordult a francia forradalom eszméivel. Ezekkel az eszmékkel szerezték meg a nemzeti egységüket, de úgy nőttek vissza a maguk ősi, nagy méreteibe, hogy később megtagadták őket. Már jóformán nemzeti egységük első óráiban éltek, gondolkoztak, írtak ennek a tagadásnak az előfutárai. Egyelőre a homályban, homályos egyetemi tanszékeken, közkönyvtárakban s havasi házacskákban készítették elő a két nép belső forradalmát: a fasizmust s a nemzeti szocializmust.
Ma már tudjuk, hogy a herkulesi század nem hasonlított regebeli mintaképéhez. Az némán vállalta a hálátlan próbákat, ez nagyhangún kitért a legkisebb ellenállás felé. A tizenkilencedik század kis népek helyett szunnyadó, széthullt nagy népeket állított helyre. Csak ezek koszorúzták meg — igaz, hogy elkésve — Hoche, Kléber és Napóleon katonai küldetését, a forradalom nemzetközi hivatását. A költők tovább dédelgették Voltaire vadembereit s Herder megható kis népeit, de a történelmi valóság a kis népek helyett a kis részekre darabolt nagy népek ügyét szolgálta. A kis népek örökké a forradalom határmesgyéjén éltek, igen különböző sorsban.
Portugália és Hollandia a tengerész múltján merengett és semmit se köszönhetett a francia forradalomnak, sőt Hollandia e forradalom utóhatásaként vesztette el Belgium néven a déli felét. Svájc polgári lövészei Tell felszabadító nyíllövését gyakorolták; szabadságuk ősi parasztszerződésen és fegyveres vallásvédelmen s nem a forradalom eszméin alapult. Északon csendesen és kitartón komolyodott három skandináv nép s érett fővel, írásos egyesség nélkül kitaszította egymás közül a háborút. Ezek a kis népek a nagy népek ellenére maradtak fenn. Hollandiának, Belgiumnak és Portugáliának külpolitikai érdekből megkegyelmezett Anglia, Svájcnak három hatalmas szomszédja, a skandináv országoknak Oroszország és Németország. A többi összetörve hevert a lábuknál.
Írország, amely a középkor hajnalán írni-olvasni és latinra tanította a részeges, barbár Európát, elnéptelenedett a múlt században. «Aki éhenhal, araszonként hal meg» szól egy angol mondás. Talán az ír népről találták ki. Varsó elnémult; könnyes, hallgatag tüntetéssel sereglett évente egyszer Mickiewicz szobrához. A balti tengerparton eltűnt egy nép, a magyar rokona. Egy másik rokonunk sarkvidéki fenyvesekbe húzódott a zsarnok elől. A szultán egy féltucat népet rontott a Balkánon, mint a züllött öregúr a megkaparintott lánykákat.

Küldd reánk te koronás haramja
Légiónként bérszolgáidat,
Hogy számodra innen a pokolba
Holttestükből építsünk hidat…

A pokolba bérszolgák helyett legyilkolt kis népekből vertek hidat. Európa tekintélye, a fehér ember méltósága szörnyű bűnöket palástolt a saját portáján. Mégis úgy látszott, hogy a huszadik század befejezi az agyaglábú Herkules munkáját. Még élt a forradalom legendája, még mindig kinyíltak a bicskák halhatatlan szólamaitól. A forradalom örökösei és gondnokai maguk is tudták, hogy a hagyatékból sok beváltatlan váltó kering különösen a Dunatájon. Napóleon föl akarta volt szabadítani az illíreket, az örökösök hozzáadták az illírekhez a monarchia több népeit is s a forradalom utolsó parancsaként nekiláttak a monarchia aláaknázásának. Az aknát kívülről is, belülről is fúrták. Mivel pedig az eszme szabályosan ezúttal is a fegyverek előtt járt, a tudósok és kutatóintézetek, a szlavisztikai
tanszékek s a keleteurópai szemináriumok jócskán megelőzték a külügyminisztériumokat, amelyek csak a világháború vége felé álltak szóba a radikális tudósokkal. Végre létrejött a békemű, egy tőrőlmetszett jakobinus s egy amerikai egyetemi tanár: Clemenceau és Wilson, a francia és az amerikai forradalom egyesített, utolsó műve. Létrejött a versaillesi békemű. Clemenceau a jakobinus rongyos gárda, Wilson az amerikai szabadságnyilatkozat hagyományát képviselte; a «filozófus» század tűzte szívük fölé a kokárdát. Hazajáró lelkek voltak, a tizennyolcadik század látogatott bennük a még elnyomott kis népek közé.
De alig száradt meg a versaillesi építmény, tetőtől az aljáig végighasadt. Az ukrán nép egyszerűen elsikkadt a rendezésben. Az írek régen a sok eső s az angol földesurak miatt, most tüntető hazaszeretetből éheztek. A flamandok utcakövekkel támadtak nemzeti hősükre, a királyra. Magyarországot négy Elzász-Lotharingiára szakították. Az örményeket tovább öldösték. Minek folytassam? A felét a legalaposabb listából is kifelejteném. Egy sereg kis nép ismét kimaradt a rendezésből; egy kis népet pedig földaraboltak a kis szomszédai közt. Az államférfiak feledékenyebb megváltók, mint Krisztus. A Ruhr-vidéki szénről s az afrikai gyarmatokról azonban nem feledkeztek meg.
De a támolygó új rendben a sok akaratlan mulasztás és szándékos feledékenység volt még a kisebbik baj. Utóvégre Európa mégis csak megszaporodott néhány szabad néppel s a szabadítók azzal védekezhettek, hogy a következő nemzedék majd befejezi a maradék munkát s kicsiszolja a hibákat.
Lépésről lépésre, két háromszáz esztendő alatt a forradalmi sereg, amely valamikor átlépte a Rajnát, végül mégis csak céljához ér s a jól végzett küldetés után lerakja a fegyvert, Danton visszaszállhat a sírjába, nem kell többé felfegyvereznie a fantomokat.
Más volt az igazi baj. Kiderült, hogy a versaillesi későszülöttek nem voltak igazi kis népek. Belgium, Svájc, Dánia, Finnország ősi kis népek hazája. Ezek a népek csodálatos lelki egyensúllyal és élettani mérséklettel csakugyan kis népek módjára élnek. Versailles gyermekei: az új szabadok azonban a nagy népek bűneit utánozták. »Nagy szerencsétlenség« – írja Rivarol, »ha a népek túlságosan emlékeznek a múltjukra, amely örökre elszállt«. Ez a mondás talál a szerencsétlen Lengyelország fejfájára is. A szláv mitológia ködös emlékei mind leszálltak birodalomalapítónak a Dunatájra. A fájdalomban nem jó a mérséklet; egy elbukott népet sokszor éppen túlhajtott büszkesége menti meg. De a mértéktelen győztes mindig elbukik. Az új Európát a mértéktelen győztesek hiúsították meg s ebben az elvetélésben a kis népek többet vétkeztek, mint a nagyok. Genfről, a szeplőtlen, zord kálvinista fellegvárról kiderült, hogy új török Porta: balkáni háremőrök álltak a kapujában.
A kis népek Versailles után vizsgáztak először. A legtöbbjét megtévesztette, hogy területük, lélekszámuk s hajdankoruk néha a nagy népekével vetekszik. De a lelkiismeretük sose volt tiszta, ingerülten és dölyfösen viselkedtek, kétségbeesve nagyzoltak s hogy ezt a nagyzolást erkölcsileg is fedjék valamivel, hivatásukért és küldetésükért meglopták a nagy népeket. A csehek Descartes-ot ésLocke-ot, a románok a latinitást, a lengyelek a nyugati műveltséget védték, eszeveszett buzgalmukban néha az angolok, a mediterrán latinok s a hívő, katolikus németek ellen! »Ön az igazi latin!« hajlongott egyszer Benes Bratianu előtt. A jelenet beillik Lafontaine-be. A nagy népek nemzeti hiúsága és önzése századok során feldarabolta a keresztény európai egységet, Erasmus hazáját s a felszabadult kis népek kérkedve ugyanebbe a bűnbe estek. Erkölcsi bukásuk éppen kapóra jött a huszadik század uralkodó mítoszainak. Szándékosan írtam eszmék helyett mítoszokat. Mert ahogy a tizennyolcadik század moralistái, bölcselői, hidegen izzó észlényei, a tiszta ész megszállottjai csak a tizenkilencedik század eszméiben aratták le a vetésüket, a múlt század látnokai és laikus vallásalapítói is csak a mi századunk mítoszaiban kerültek uralomra. Nietzsche és Marx: a korlátlan uralmi jog s az egyenlősítő nagy közösségek korában élünk. Eldurvult és megkopott tanításuk lehúzódott a tömegekbe s a legkülönbözőbb világnézeti előjeleket váltogatva megkerüli a földet. A kis népek nem sok irgalomra számíthatnak ebben a világban. Nietzsche a szemlélődő embert, Marx a kézművest, a kisparasztot s a kis népet még a torlaszon is lenézte. A kis népek eddig legalább papíron és a költők ajkán számíthattak egyenlőségre, most a tetté váló mítoszok is ellenük fordulnak. A technika korlátlan eszközökkel szegődik a korlátlan uralmi jog s a nagy közösségek mellé; s ha akad ember, aki erkölcsileg vállalja a hatalmat, most már van hozzá eszköze is. Csak ki kell vetni a hálót, minden belefér. A föld összezsugorodott a technika bilincsei- ben: már csak néhány nagy népnek maradt hely rajta. Add a kezembe a mai technikát, adj melléje egy fegyveres pártot s én a kisbirtokot gabonagyárrá, a gyárakat nemzeti műhelyekké, a világot falanszterré s a kis népeket hűbéresekké egyesítem. Különösen, ha a kis népek megelőzőleg szégyenletesen vizsgáztak. Nehéz Cincinnatusnak lenni, ha mindenki Nagy Sándor lehet.
A hegyomlás görget, ki tudja, hol állunk meg. A kis népek nagy része eljátszta az isteni irgalmat, sírjuk köré nem sereglik a megdöbbent, bűnbánó világ. Új hivatást kell keresniök, méltót magukhoz, magukhoz valót. Ilyen is van.
Első hivatásuk a fennmaradás. Első kötelességük is; tartoznak vele a költőiknek, akik belepusztultak a nemzetféltésbe. A példa Svájc, mely sose adta meg magát. Második hivatásuk az erkölcsös élet. A nagy népek nem tudnak ellentállni sem a hiúságuknak, sem a dicsőségszomjuknak, sem a megrészegítő múltjuknak, ők rendezik a történelmet, ők az erkölcsi gyöngék. »Harminc milliós lélekszám fölött minden nép kártékony« írta egyszer Illyés Gyula. Amíg tehát van a világon hatalmas nép s e népnek vannak elszánt, nagy fiai, akik a nagy nép hiúságát, dicsőségszomját és megrészegítő múltját kiaknázzák, az erkölcsös élet éppen úgy a kis népek dolga a történelemben, mint a szegényeké és megalázottaké a társadalomban.
Harmadik hivatásuk, hogy ne lépjék túl az emberi mértéket. Ez a legszebb; így válhatnak mértékké és példaadássá a nagy népek előtt. Mert azok a gépi civilizáció rabjai s e rabságban elszakadtak az emberszabású élettől. A futóhomokon elsodort farmer, a kitépett balti sarj s a Jeges-tengerhez hajszolt kulák: három nagy nép fia. Nincs belőle örömük, pedig három különböző rendszerben élnek.
A kis népek dolga, hogy megtartva az emberi mértéket, csöndesen, erőszak nélkül ellenálljanak az új Bábelnek. Ne a nagy népek bűneit utánozzák, hanem a maguk erényeit keressék. Erény, érdem, dicsőség az, hogy Svájcban nincs piszkos falu, Svédországban nincs rossz ház, Finnországban nincs elhagyott gyerek, Magyarországon nem kallódik el népdal. Ezekből az apró teendőkből válasszák ki a maguk nagy hivatását. Lehet, hogy egyszer Franciaország is melléjük szegődik. Ez a nép mindig kedvetlenül vállalta a világhatalmat; a lelke mélyén mértékletes nép maradt. Lehet, hogy egyszer ő lesz a legnagyobb kis nép a példás kis népek között.
Pásztornak lenni szebb, mint prokonzulnak, Ithakában lenni jobb, mint a lótuszevők közt, Korzika jobb, mint az égő Moszkva.

1940

Forrás: Haza és nagyvilág. Franklin-Társulat kiadása, 1942.