Az Ebhát iskolapálya felőli oldalán a második ház kapuja.
Megroggyant eresztékei már rég nem bírták
a ki-benyitogatás nyikorgó bírálatát.
A zöldre festett, felül rácsos nagykapun rég
nem gördült be a nyár érett terheit cipelő szekér.
Vagy félévszázad még sóvárogta a szódás szekerét,
amelyik heti rendszerességgel végiggördült
a ma Kogălniceanunak csúfolt Kazinczy utcán.
De csak régi, még háborúbeli terepjáró hajtott át alatta,
meghozva a Kolozsvárra szakadt rokon zsíros szeretetét.
Azóta a gyep belepte a macskaköves udvart,
s a nagy eperfa előtti kút betömött helyéről induló
kockakövek szabta vízlevezető vályú is rég
nem nedvesedett az elfelejtett kútvízből,
a kimert vödör csöpögéséből.

Lerobbant kiskert: egykori paradicsomok,
nagyanyám málnabokrai, nagyapám ültette spanyolmeggy,
korcs besztercei ízét álmodó fosókaszilva,
a Görgényből odatelepített lucfenyő néma jaja,
miután álnok kezek lelopták derekának felső kétharmadát
karácsonyfának valamikor a ’60-as évek végén,
s a vén császárkörte – gyümölcse íze emlékek tárháza,
csutkájának csontos éle ma is ínyembe mar –
– helyén árnyékvirágokból kimerészkedő
hófehér csokrosvirágú orgona áprilisi illata.

A ház falához hozzáragasztott, fürdőszobának és kamrának szánt,
„fecskefészek” omladozó sarkába nőtt Izabella szőlő lugasa,
s a lugast tartó oszlopok helyén kinövő két métert is meghaladó
ligetszépék nyárvégi virágmézzel elkeveredő pollen-bánata,
a megroggyant ereszből nagy nyári záporok után
napokig még csurranó esővíz,
amely a télen pincemélyen alvó oleánderek földjét öntözte.
(Kapott az ebből az Isten áldásából keveset
az udvar macskaköveit rothadásig belepő,
leérett faeper lila szennyét elfedő
Kossuth-csillagok vidám hada is.)

A pince dohszagát szellőztető gádornyílás,
s a sokáig a kiskert szélén a napra kitett,
sarvalt káposzták szagát lihegő hordó.
Az emlékezet lékelt krumpliszsákjából kiömlő
dohányvirágok késő nyári illata
fényes-üresre söpörte az eresz alatti tornácra
nyárra kitett szobanövények
– fikuszok agavék, kaktuszok – levelét.

A z első nyárvégi szemerkélő eső bánata
a roskatag iskolapálya kerítésének árnyékában,
ahol sűrűn nőtt a magyal,
elnyomva a tornakert gyomjait:
maszlagot, se-fű-se-fát, s a csucsorokat.

Nagyanyám kelet felé révedő hajnali álma
a káposztásszentmiklósi kántor-tanító szépnagyapámról.
Ahogy a lakás ajtó előtt –
– a kettős ajtó közén tartottuk télen a füstölt kolbászt,
csülköt, szalonnát. (Sonkára már nem tellett.) –,
a szerszámosládán ülve, várta,
hiába várta háborúban elesett második Lajos fiát,
s tébécés, friss tüdőműtéten átesett,
Kolozsvár bombázásakor újrasérült, Júlia lánya lábadozását
– ő legalább hazai földben, a református temetőben pihen -,
az életbe belefáradt nagyapám,
s az agyvérzésben elment édesapám megtértét.

Hogy az egykori gyümölcsösből,
amit a református gimnázium sportpályája bitorol,
időben hazaérkezzem, esélyem sem nyílott.

2020. augusztus 25.