Sarkig tárt ajtóval születtem,
elszállásoltam volna az egész világot
a beáramló szédületben,
táncoltak kancsón, falon boldog tulipánok:

mikor vendég érkezett hozzám,
bokájukon arany és ezüst csengők szóltak,
ragyogó ablak volt az orcám,
udvarom otthona volt galambnak, rigónak,

a cserepek, akár a fókák
a jeges tengerparton, egymás hegyén-hátán
feküdtek, melegükkel óvták
esőtől, széltől, hótól tárt ajtóm világát.

Az évek jöttek-mentek, magamra maradtam,
mint senkinek sem kellő aggok,
a hét szobából mind a hét puszta, lakatlan,
az udvaron csönd-medve cammog:

a bundája derékig érő fű, s temérdek
bogáncs… kapunyitásra morog,
levélen, gazon él, és hullongó cserépen,
súlyos az álma: szipog, zokog.

Az ajtó mindig zárva, a falakon penész
tanyázik, hol egykor tulipán
táncolt: halott vagyok, ki ide benéz, merész –
retteg tőlem tolvaj, huligán…

2020. 08. 13.