Csiki László: Titkos fegyverek (Székely Könyvtár sorozat)

Bukarestbe rengeteg erdélyi magyar ment munkát keresni az elmúlt pár száz évben. A 19–20. század forduló­ján úgy emlegették a várost, mint ahol Budapest után a legtöbb magyar él. Sokan közülük ott is ragadtak, beolvadtak az ide­gen környezetbe… Sok szomo­rú regény témája lehetne az ot­tani, többnyire már csak családnevükben magyar emberek sorsa.
Csiki László egy gyermek szemszögét választva közelít rá, milyen volt Bukarestben ma­­­gyarként élni a kilencszázötvenes évek elején. A hitelesség szempontjából nem lényegtelen, hogy a szerzőnek is voltak hasonló élményei gyermekkorában. A főszereplőnek, Tibinek vannak emlékei a székelyföldi faluról is, ahonnan anyjával együtt, aki egyedül neveli őt, a román fővárosba települnek át. A jobb megélhetés reményében teszik, de azért is, hogy ne kerüljenek a kommunista hatalom fókuszába. Egy sokszínű nagyvárosban könnyebben el lehet tűnni a hatalom szeme elől. Meg aztán előttük jártak a „szálláscsinálók”, erdélyi magyar rokonok, ismerősök, akik már évekkel előbb kerültek Bukarestbe, és „jó helyet” tudnak biztosítani nekik. („Róza néni az első és a második háború között került ebbe a konyhába a Székelyföldről, ahonnan fiatalon el szoktak jönni a lányok cselédnek, de még nagyságának is, hogy aztán bitangot szüljenek, vagy más nyelvű törvényes gyereket. Félelmetes – nem? –, hogy az övé, mégis idegenül beszél.”) A „jó hely” egy idős, levitézlett egykori francia diplomata, Jules bácsi jobb korokat megért lakása. Az öregúr az első világháború után Romániában ragadt, s az új román hatalom is tolerálja; csak találgatni lehet, miféle régi szolgálataiért.
Az áttelepülést átmenetinek tervezik, mindig így indul, aztán telnek az évek, és egyre inkább a véglegesség árnya fenyeget. „Legyél türelmes, kicsim, bírd ki” – mondja Tibinek az anyja, s az a hátborzongató benne, hogy nem órákról vagy napokról van szó, hanem évekről. Tulajdonképpen a gyermekkorról. Ha más nem akad, lehet hallgatni az emlékeikből élő háziak életbölcsességeit. Még ha ezek többnyire erősen eltérnek is egymástól: „Magyarnak lenni nem politika, mondta a prefektus barátom. Megszüntetni őket, az már igen.”; „Nincs nekünk ellenségünk más az öregségen kívül. Vágd fel egy ember hasát, egyforma gyomrot, májat találsz románban, magyarban, franciában, még egy négerben is.”; „A mieink a kokárdát úgy viselték, mint célkört a mellükön. Persze, hogy odadurrant valaki.”; „Számon tartották egymást, még a fattyaikat is, nem számított, ki milyen pártban szavalta a magáét. Ezt kéne tőlük megtanulni, ha mindenáron politizálni akarsz.”
Időről időre anya és gyermeke hazalátogat a szülőfaluba, megelevenednek a régi emlékek: „Mogyorólevelet szívtunk cigarettaként, papír se kellett hozzá, fenyőgyantát pattintottunk a rücskös törzsekről, rugalmas péppé rágtuk, és egy bogban őriztük, amiből bármelyikünk csíphetett magának csicseriszurkot, mert akkor már így hívták. Egyikünket sem zavarta a többiek belecsócsált nyála. Ezt tudni kell, legalább emlékezni rá. Látni kell a húsvéti bárány kiontott bendője kékjét, és hallani a felvágott nyelvű szajkót meg a zsindelyt bontó szeleket.” Előkerül a biológiai apa is hétéves orosz hadifogsága után, de valamiért neki is jobb fent a hegyekben, a szénégetők között meghúzódni. A viszonyok arrafelé is furcsák, az ötvenes évek a Székelyföldön is ötvenes évek. És ott is akad életbölcsességet osztogató mindentudó: „Egyetlen dologra figyelj, amíg élsz, fiam – mondta Sanyi doktor. – Soha ne kérj jogokat senkitől. Ne harcolj, hanem élj. Úgyis elmúlik minden, kérvényeden lejár a határidő. A harcosok csak félemberek: egyedül az ellenségre figyelnek, nincs se erejük, se idejük mást látni.” Meg egy másik idézet, a kedvencem: „A világgal is úgy van, mint a csajkának használt kályhakönyökkel: hol a felső, hol az alsó felén folyik ki belőle az igazi élet, ha falni akar belőle az ember. A közepén, ott a legalján, meggyűl a lé sűrűje, a tevehús, arra vágyik mindenki, de nem juthat el hozzá, amíg a kályhakönyök alsó vagy felső feléből ki nem issza a hígját. Mindegy, melyik feléből szürcsöl, úgyis egyformán fogy. Közben meg elrohad a közepe, ami a legízletesebb, s benne az okosok.” A Tibi gyerek megadóan meghallgat mindenkit, idővel rezignáltan állapítja meg: „Tízéves koromra láttam mindent, amit érdemes.” Ebbe beletartozhattak a szentenciákat osztogató felnőttek is.
A regény azzal végződik – action gratuit? –, hogy anya és gyereke mégiscsak végleg hazatérnek a szülőföldre. Lehet, hogy a viszonyok ott és akkor mostohábbak, mint az idegen nagyvárosban, lehet, hogy odahaza épp nehezebb az élet. De odaköti őket valami. Ha más nem, az emlékek. Amelyek nélkül lehet élni, de talán nem érdemes.

Molnár Vilmos

2020. augusztus 30.

Szóljon hozzá!