Könyv Csíkszentdomokos nemiségéről

Ez a gazdag hagyományú felcsíki nagyközség mindenek előtt arról híres, hogy ő adta az erdélyi magyarságnak-székelységnek Márton Áron püspököt.

A püspök emberi-erkölcsi nagysága sem homályosítja el a falu azon értékeit, amiért érdemes megjegyezni, hogy merre is található a térképen.

Ez a falu nevelte fel az 1939-ben Bukarestben napvilágot látott Balázs Lajos néprajzi kutatót, aki sikeres néprajzi monográfiái után (Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. – 1994, Menj ki én lelkem a testből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. – 1995, Szeretet fogott el a gyermek iránt. A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson. – 1999, A vágy rítusai – rítusstratégiák. A születés, házasság, halál szokásvilágának lelki hátteréről – 2006) némi hezitáló nekifutás után tető alá hozta élete főművét, amit méltán tartanak úttörő vállalkozásnak nem csupán a magyar néprajzban: Amikor az ember nincs es ezen a világon (Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009).

A sok száz oldalas nagy munka nem kevesebbre vállalkozik, mint megkísérteni a lehetetlent: szóra bírni mindennapi életük legféltettebb titkairól azokat a szentdomokosi nőket és férfiakat, akik a „Tanár Úr” alapos, többezer kérdésre rúgó kérdőíve mentén végül is ízesen – ha dadogva, nyökögve vagy elharapott mondatokkal is – elmeséljék a mindenki előtt rejtegetni próbált, de mindenki által ugyancsak jól ismert nemi viselkedésük gondjait.

Megjelenése óta a könyvnek nagy sikere van az olvasók között, már a második kiadásnak is igen gyorsan lába kelt, pedig igen csak megkérik az árát, s úgy hiszem, nem elsősorban a pikantériája, hanem az őszintesége és nyílt problémafeltárása miatt. A tudós, a kutató szinte meg se mer szólalni benne, inkább csak a példák, a történetek, az esetek, a vallomásos töprengések sorakoznak rendszerbe és bizonyítják azt, hogy az emberek közötti vonzalom az önzetlen örömszerzés vágyával teljesedik ki igazán, függetlenül attól, milyen környezetben és társadalmi helyzetben élnének. Elferdült, elpuskázott, kisiklott életsorsok, érzelmi tétovaságok és kényszerek nyílnak meg előttünk, s hogy jobban megértsük, miről is van szó, majd menet közben idézek belőle egy-egy ízes, fordulatos történetet.

*

Íme egy emlékezéses történet arról, hogy mit látott-hallott-gondolt a szülők nemi életéről a velük összezsúfolódva élő domokosi leánygyermek… Aki a könyv létrejöttekor már a hetven felé közeledett.

„Még szinte kíváncsibbak voltunk, mint a mostani gyermekek. Persze, hogy hallgatóztunk. Jól visszaemlékszem mindenre.

A nővérem Brassóban lakott, s édesanyám elment hozza egy-két napra. S akkor má egyik a mástól, a nagyobbaktól tudtunk ezt-azt. Vasárnaponként a délutánjainkat avval tőtöttük – met akkor nem volt annyi szórakozó lehetőség -, hogy a mezőre, Cárinába, Pálosztogába vittünk egy-egy pokrócot, szőnyeget, s oda esszeültünk s tárgyaltunk. Mi 9-10 évesek, s ott voltak a 15-16 évesek. Ők má többet tudtak. Minden család nem es egyforma. Me voltak akkor is olyan hanyagabb családok, ahol nem volt annyira titoktartás, vagy úgy növelték a gyermekeket. S ott sok mindent elbeszélgettünk. Úgyhogy má azét én is tudtam, hogy a szülők kell közösüljenek. De a szüleim előtt nem mertem ezt mondani.

Hazajött édesanyám Brassóból, s én rendesen figyeltem, nem aludtam!, hogy mit csinálnak édesanyámék. De tudtam, hogy édesanyám nem volt itthon annyi időt, valami most következik. Hallgatóztam szabályszerűen, hogy lássam, mit csinálnak. Annyira kíváncsi voltam, hogy nem tudtam aludni. Csendbe hallgatóztam, észre ne vegyenek. Pedig nem egy szobába aludtunk, csak a közajtó volt nyitva, a melegítésért. De hallgatóztam. Ó, nem egy esetben történt, hogy nem tudtam elaludni a kíváncsiságtól. Met mondták a nagyobbak, hogy a szülők közösülnek, s meg akartam győződni, hogy valóság-e vagy nem valóság.”

*

Sajnos, a nemiséggel való ismerkedés a fellazuló falusi visszafogottság közepette furcsa, torz következményekhez is vezet. Két ilyen esetet idézünk a könyvből, hatvan éven felüli asszonyok elmondása alapján:

1. „Az egyik unokatestvéremnek az unokái kicsikék vótak. Ilyen 2-3 évesek… Elmentek a kertbe s oda leterítettek valami plédet, s ott az árnyékba heverésztek, s a nagymamájának a kicsi gyermek kérkedte el, hogy „olyant keféltünk a kertbe”. Senki se tanyította. A mámája azt mondja, hogy „mit csináltatok?” „Keféltünk”, azt mondja a kölyök. „Mit, szőnyeget-e?” – kérdezi a mámája. Azt mondja a gyermek „Nem! Annamária lefeküdt a plédre, s lehúzta a bugyiját”, s így kezdte a gyermek magyarázni, hogy hogy keféltek. S akkoracskák vótak ne. Arra valók ugye nem vótak, de má benne vót-e? Benne. Ennek van úgy 8-10 éve….

2. „Itt van egy szomszéd. Fiatalok. Mondja a gyermeknek, eredj, K-át izéld meg. Úgy, csúful mondja ki. Ott azok borulnak egymásra, a két gyermek. S jaj, mondom az apjának, te L, te I. Hát e szégyen! Megszégyenítnek ezek a gyermekek. »A nem, aszongya, most így van.« S mondják csúnyán, amit csinálnak. Jaj, hogy es mondjam…, baszkolódnak, azt mondják. S mondja a gyermek K-nak, s az úgy, abba a helybe, fogja meg a leánykát, s csavarja le a fődre. A gyermek még óvodába jár.

Ebbe a korba ilyent beszélni! Hát! S a szülő biztassa erre. A gyermek csinálja, s ők kacagják. Lenyomta a leánykát szabályszerűen, s én mondtam, te L,, mit csinálsz? S azt válaszolta, »baszkolózunk«. Jaj, jaj, Istenem! Tudta a nevit es, amit csinálnak, s megmondja. Rendesen a kicsi fütyüje így áll (mutatja a mutató ujjával felfele), s akkor az anyja veszi s csapdossa meg.

De nem szólhatunk semmit, öregekül. De legalább ne csinálnák csórén, de úgy csinálják. Benn a házba! S meg van engedve nekik. Mondom az anyjának, te A., az istenért, ne szégyenítsétek magatokot. S azt mondja, »ha élmények hazulról es, ezt csinálják, s amíg ezt csinálják, csendbe vannak«.”

(Folytatjuk)

Forrás: aranytalicska

1. GéTé:
   2011. május 22. 12:16

   Érdekes

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ