Hogy az órákról olyan meghatóan szövegelek, megszólalt gyönge percegéssel töltőtollam, amit mindig a belső zsebemben hordok. És akkor én hol maradtam, kérdezi. Tiszta igaz, válaszoltam, s ha már ilyen okosan kérdeztél, őszinte leszek: a múlt időkben, kedves barátom, ott maradtál, mert a kötelező házi feladatot kötelezően tollal író elemista népséget leszámítva ki ír manapság veled? Ha nagyon muszáj, ott a golyós irón, azzal is alá lehet írni a postai küldeményt, fizetést vagy a munkanélküli segélyt. Írni pedig a számítógép billentyűzetén szokás leginkább, s az ember egy kattintással máris kinyomtatja három, öt, akár ötszáz példányban… Ilyen gép szerkesztette dokumentumot illik a hivatalba eljuttatni mostanság.
Én világéletemben tollmániás voltam. Legalábbis annyira rajongtam e „kultúrahordozóért”, mint az órákért vagy mint a fiatal férfiember a jó nőkért. Meg is adtam a módját, igyekeztem a legjobb márkákat megvenni. Mond manapság valakinek valamit e márkanév: Mont Blanc vagy Pelikán, Parker vagy Waterman? Még Tintenkulim is volt, ami a mai, illetve hát a tegnapi töltőtoll dédapja lehetett – üvegből volt a hegye, és ha jól emlékszem, volt elöl-, meg hátultöltős változata is. Magát a tollat is szerettem, de főleg azért, amire való volt. Szerettem s szeretek írni, mégpedig kézzel. Ami közelségében szerencsére megtartott pályám, ez idáig legalábbis. Ismertem újságírót, mégpedig nagyon jót, aki éjjel úgy ült neki megírni rendszerint fél újságoldalnyi tárcáját, hogy a szálloda második emeletén, ahol lakott, senki nem hunyta le a szemét, írógépe oly pokoli csörömpölést rendezett. Másnap diszkréten figyelmeztették az akkor már öreg pályatársat, csak csínján a műhelyzajokkal, szép ugyan a műalkotás folyamata, de csak ha nem idegesítik halálra a folyosószomszédot, aki potenciális olvasó is lehet, de reggelig megutálja a sajtót úgy, ahogy van. A publicista kezében soha nem láttam tollat, ő csak géppel írt, tán ezért is volt oly sodró és érdekes minden műve. Ő aztán nem spekulált, az írószert rágva. Így szaporább is volt az írás, reggel vitte a főszerkesztőnek, s mert sordíjas volt, rögvest meg is kapta a honoráriumot, így szólt az egyezség. Én nem Gyula bátyámtól tanultam a szakmát (Kormos Gyuláról van szó, akire tán már csak én emlékszem a szakmából, bár igen jó publicista volt), ezért megengedhettem magamnak, hogy mindent papírra vessek, még a legapróbb hírt is. Akkoriban a közélet eléggé sajátos módon arról szólt, hogy hány hidacskát, gruppocskát, járdácskát adtak át a legutóbbi hazafias munkaakció során egyik vagy másik faluban. Vagy hogy hány láda primőr érkezett a főtéri zöldségüzletbe. Egyáltalán nem voltak agyat gyötrő információk, ám a lényeg: ha csak három mondatból állt a hír, akkor is elővettem a töltőtollat, fedelét lecsavarozva leírtam, ami másnap az újságba került.
Ha négyezer évvel korábban élek és mondjuk Alexandriában, írónád lenne a Pelikánom. Eljátszom olykor a gondolattal, nem lett volna rossz Mátyás királyunk kancelláriájában sem dolgozni, valamelyik Corvinát másolni gyönyörű barátbetűkkel meg ragyogó iniciálékkal. Állva és egymagam, mert a kolléga, aki egy valódi barát (a szó minden értelmében), a cellában másol kolostorában. A bökkenő, hogy én hitehagyott vagyok, akit szekularizált egy polgári és őrülten demokratikus forradalom már vagy kétszázharminc éve. Sokszor megcsodáltam már nemzeti örökségünk pompás példányait, másolójuk (sajnos) nem lehettem. Most beszámoltam még egy szenvedélyemről, és szívesen tettem.
Jómúltkor különös bejelentésen akadt meg szemem. Egy apró mindenesbolt kézzel írott reklámja így hangzott: Itt kapható láthatatlanul író toll. Mi értelme a szövegnek, még hamarabb a nem láthatóan író (vagy láthatóan nem író) találmánynak? Fogalmam sincs, ha egyszer az írás, a kommunikáció eredendő lényegét-értelmét tagadja. Aztán gondoltam egyet, megveszek legalább ötven könyvre való üres papírt, és közönségtalálkozókon bizonygatom majd, hogy ez az életművem, amely mégis jeltelen tűnik el a homályban, mert az első betűtől az utolsóig – láthatatlanul író tollal írtam!

1. B.Tomos Hajnal:
   2020. augusztus 31. 03:18

   Igen, mond: a Pelikán. Az elsőt úgy 14 évesen kaptam, bordópiros volt.