Dél volt, meleg és fülledtség, csúcsforgalom. Kiszállt a zsúfolt szerelvényből, fölfelé tartott a hullámzó embertömeggel. A zsivajgás elandalította, álmatagon álldogált a mozgólépcsőn. Törődött arcok, izzadságtól gyöngyöző homlokok. Emberek, sűrűn egymás mellett, csendben, talán fásultan. Létezésükből, testük gőzeiből alig jutott el valami őhozzá, mint ahogy a harsány színű reklámplakátokat sem látta.
Bambulásából kedvességet erőltető, erélyes női hang riasztotta föl:
„Kérem, jegyüket, bérletüket készítsék elő ellenőrzésre!” – hallatszott a hangosbemondóból.
Alighogy lelépett a mozgólépcsőről, már ott is állt előtte a két nagydarab, dagadt ellenőr. Rájuk nézett, majd váratlan elhatározással sarkon fordult, s a felfelé tartó mozgólépcsőn futni kezdett lefelé. Árral szemben, elszántan. Embereket kerülgetett, beléjük ütközött. A két ellenőr utána eredt. Arcukról düh és elszántság volt leolvasható, hogy megállj, te kis mitugrász, úgyis elkapunk, mi a fenét gondolsz te?! Futás közben vissza-visszanézett, érik-e utol üldözői. Akciója feltűnést keltett, egyesek szemmel láthatóan szurkoltak neki, segítően kitértek útjából, mások épp ellenkezőleg, akadályozni próbálták, hátráltatni, elgáncsolni. ő azonban megállíthatatlannak tűnt. Ez most megmutatja a rohadékoknak, jól csúfot űz belőlük!, gondolták egyesek, akik az ellenőröket ellenszenves majmoknak vélték. Remélhetőleg elkapják ezt a senkiházit, s jól megbírságolják, de előtte beakasztanak neki egyet!, morfondíroztak mások, kik szerint rend a lelke mindennek. Amikor leért a peronra, futás közben megtévesztő mozdulatokat tett. Mint az űzött vad, ki megpróbálja lerázni a nyomában lihegő ragadozót, mert tudja: az élete függ rajta. Cikk-cakkban haladt, az emberek közt bujkálva, csomagokat kerülgetve, székeken átugorva. Mint egy igazi atléta. Athleta Christi. Az ellenőrök kitartóan a nyomában.
Ahogy a hely összeszűkült, a peron végén, bujkálni kezdett az oszlopok mögött. Hol itt bukkant fel, hol ott. Az ellenőrök konstatálták, hogy emberük fölöttébb fürge, ezért – szemük villanásával jelezve egymásnak – szétváltak, s megpróbálták bekeríteni. Egyik jobbról zárta el a menekülés útját, másik balról. Látszott, szorul a hurok. Hátrafelé fal, oldalra, alant a sínpár, melyen bármikor megjelenhetett az újabb szerelvény. Csak nem fogja elébe vetni magát? Nem, ezt túl erős, túl szaftos gesztusnak találta, de azért nem akarta olyan könnyen adni magát. Agya lázasan zakatolt, mentő ötletet keresve, miközben sejtette, ideje lassan lejár. Kétségbeesetten nézett szembe üldözőivel, akik ekkor már biztosak voltak dolgukban, már a büntetés mértékén gondolkodtak.
Tett még néhány tétova mozdulatot, aztán, látva, hogy nincs tovább, lelassított, és megadóan, szégyenkezve, megsemmisülten lehajtotta fejét a büszkén feszítő hatóságiak előtt. Csend lett, az emberek lélegzetvisszafojtva figyelték a csúcsjelenetet. Mutassa fel érvényes jegyét vagy bérletét, szólították fel azok ketten, de csak a rend kedvéért, úgy, mint akik tudják, ennek tutira nincs efféléje, de a forgatókönyvet, vagyis a szolgálati szabályzatot tiszteletben kell tartaniuk.
Rájuk meredt megnyúlt, csodálkozó arccal, megkönnyebbülten: ja, hogy azt?, kérdezte futástól elfúló hangon, majd zsebébe nyúlt, és kivette hónap végéig érvényes bérletét. Az ellenőrök egy pillanatig megkövülten álltak, majd egyikük, magához térve döbbenetéből, idegesen rámordult: Ha van bérlete, minek rohant el, maga marha?
Értetlenkedően, fapofát vágva mentegetőzni kezdett: nincs kiírva sehol, hogy tilos a metróban szaladgálni…
A körülállók kárörvendőn vihorászni kezdtek, vagy éppen bosszankodtak. Az ellenőrök a meglepetéstől tátogtak még egy ideig, vérvörösre vált arccal, majd sarkon fordultak, s eloldalogtak. (Ha szolgálati jelentést kellett tenniük: nem történt semmi, de semmi…) ő pedig csak állt, és csak mosolygott és mosolygott. Befelé.

Forrás: szekelyfoldfolyoirat.ro

1. Bartha György:
   2020. szeptember 1. 03:37

   Az „eset”neve: action gratuite!