I.

az ember mindig azt gondolja, amit ő gondol az találóbb
birtokában van már a múltnak, a jelen fölé nő a múltnak
nem lehet kevesebb – kizárt
s újra olvasva rég írt soraim, rácsodálkoztam
bizony szabadabb voltam szabadságtalan
butaságomban, a lényeget keresve már akkor
mikor csak reméltem, hogy megragadható
hályogkovácsként tapogattam
bonthatatlannak hitt falaim

II.

ha dicsérnek, viasszal tömik fülem
hallásom bedugul
jobb, ha intéssel egyengetnek
s élesre hegyezve állok tettre készen
jobb, ha csak igyekszem
mintsem megkapva elveszítsem eszem
só, bors, figyelmeztetés híján

III.

csak átfolyik rajtad – nem tudom
elkap az áramlat – hazudik a toll
idegen ritmusra masíroz benned
idegen indulat –
a mélyből irányít – arra menj
s beállsz a sorba – vágóhídra visznek
idődnek kövér malaca

IV.

majd kivesézik verseim
hány szanaszét heverő mondat!
ki rak össze? a semmi, majd
rúdján lobogok, akarattalan
a szelek innen-onnan fújnak
egymásnak dobálnak, szállok, mint kósza levél
huzatban voltam, meg is huzattak
pötyögtettek, hidegen zenélt
fölöttem valami állhatatlan dallam
csuszamlós, nyálkás, tapadt
ebből a folyam(at)ból kimaradtak a halak

V.

igazad van – sivár életünk volt
a rend, mit a világ ránk kényszerített
üres – fegyelmezetten tettünk eleget
a halál szigorú fegyelmének – kivártuk
szótlan engedelmességben, míg megöl
ha olykor fájt és ennek hangot adtunk
dermedt szívvel várva a véget
kavicsokat adott – kőszobor lettünk
virág, fű se nő talapzatunk körül

2020-08-05