Egy készülő kötet margójára

Felhívtam Jakit telefonon, kellene a rajz tervezett könyvem borítójához. Kellene, mert nincs meg, azért hívom. Hiszen elég rég kértem fel. Nem másnapra ígérte, ez igaz, és tudom, hogy a képzőművészeknek más az időérzékelése, mégis.
A könyv, amit tervezek, két monológból állna, két részből: az egyik az első életemről, a romániai kommunizmusban eltöltött fél életemről, a második a mostani globalizált világbani viszonylagos jólétemről. A könyv tervezett címe a VérHárs, az első monológból való, ezt magyarázom Jakinak.
VérHárs – szimbolikus kép, a „vérünkön eveztünk” – mondja Mária. Akit azzal csábítanak, hogy csónakkirándulásra viszik őket, de lassan rá kellett jönniük, hogy átverték őket, másról van szó, arról, hogy saját maguk ellen – a vérükön – eveznek. Nekünk is azt mondták, szüleinknek, meg pionírokként nekünk, hogy a kommunizmus jó, egyenlők leszünk, az új rend értünk van/lesz, hogy kiderüljön, minden ellenünk fordult.
Amíg a Jaj, anyámat (Teljes címe: Jaj, anyám, megmar holt fiad, szeretete méreg, teste iszap) el lehetne játszani, bemutatni színpadon, a második szöveg, címe: Lovisa Ulrika kertjében, nem előadásra íródott, nincs benne emelkedő feszültség, és alapstruktúrája egyszerű: mi ketten, én meg a feleségem, Éva naponta kijárunk a Balaton-léptékű svéd tó, a Mälar, Mälaren partjára egy olyan országban, ahol nincsenek nagyobb politikai-társadalmi feszültségek, nem éheznek az emberek, de mert egy globalizált világban élünk, tudjuk, hogy ez sok helyen másként van. Ahogy a magyarázó szöveg szól: „Jönnek a hírek, szíven találnak”. Mi olyan padot keresünk, amelyiken se nem fázunk, se a nap nem éget, ezzel szemben a rohingya földművest félholtra verik, ha visszaszökik a földet, földjét megművelni. Visszaszökik a táborból, menekülttáborból, ahová a burmai katonák kényszerítették. Vagy: fejünk fölött vadrucák szállnak el, bámuljuk és csodáljuk őket, hogyan landolnak a Mälar vizében, de a nagyvilágban meglövik azalatt Politkovszkáját. Vagy a bolgár újságírónőt, Victoria Marionovát amiért olyan információhoz jutott, aminek publikálása kellemetlenül érintene egyes vezető állásban álló személyeket. Megerőszakolták, kirabolták, megölték.
Magyarázom. Magyaráznom kell. Ez a jelen szöveg tulajdonképpen a feloldása a jövendőbeli kötet keserűségének. Mert sokaknak nehéz felfogni, hogy miért vagyok olyan szomorú harminc évvel a kommunizmus letűnte után, miért nem felejtem el, amiben éltünk. Itt, Svédországban pedig örvendjek annak, hogy a mindennapi kenyér kikerül, mit érdekel engem, hogy Burmában, Bulgáriában mi történik… Gondolkodom, hányan fogják megérteni, miről is írok, hányan annyira érzékenyek, hányan fogják megvásárolni a könyvet, ha lesz belőle valami. Torokcsavar című montázsregényem nyolcszáz példányban nyomódott, a félperceseim vékony kis kötete ötszázban, egyre csökken a példányszám, mit javasoljak a kiadónak: kétszáz túl sok, ha abból húsz-harminc tiszteletpéldány?
Ha jól tudom, az utóbbi években közölt könyveim közül a Fifi fogyott el nagyobb számban, a Fifi meseregény, gondolom, nagymamák vették meg unokáknak Karácsony vagy Húsvét előtt – szokás még Magyarországon könyvet ajándékozni gyerekeknek? Feltételezem, hogy Damó István ihletett rajzai is hozzájárultak a sikerhez, mennyit ér hát maga a szöveg?
Bár, fene tudja, a Fifi vége is szomorú, értelmezhető akként: Fifi, a vörös áfonya illatcseppje kiosztja magát. Vagyis eltűnik. Én azt a mesét a szüleim halálára gondolva írtam, jellemző, hogy amikor Csete Katalin a stockholmi Magyar Ház színpadán előadta, a Korona Pódium vezetősége nevében az igazgatónő azzal magyarázta a Fifi szomorúságát, hogy nagy méreteket ölt a munkanéküliség az országban. Én is munkanélküli voltam, sejtem, hogy rám célzott.
A Kiadó különben a százhalombattai kétszemélyes, fiatal Üveghegy, ha jól számolom, ez lesz a hetedik kötetem náluk, s a kapcsolat a kölcsönös megértés alapján működik. Nem is találkoztunk a valóságban, levelet írunk egymásnak, amikor a műhelymunka megköveteli. Facebookon néha be-beszólunk egymásnak, de túlzásba nem visszük. Nekem írni kell az idő, neki könyvet kiadni.
Üveghegy-félperceseimhez különben Jaki készítette a borítót, a borító grafikáját. Ezt a gondolkodó Vadmalacot, ami engem kezdetben meglepett, úgy éreztem, hogy csak felerészt ilyen bús, töprengő, aztán meggyőzött, hogy neki van igaza.
Jaki, azaz Ábrahám Jakab erdélyi grafikus, előszót „Németi úr”, Németi Rudi írt, erdélyi volt ő is, erdélyi származású, otthonról ismertem mindkettőt, egyetemi évek, Bukarest. Én, ugye, nyolc évet újságíróskodtam a román fővárosban. Magyar újságíró a román fővárosban, a lapot az erdélyi, vagyis a Kárpáton túli fiataloknak írtuk, de erről máskor már beszámoltam.
Damó is erdélyi, bár ő ma Kecskeméten él, szétszóródtunk.
Nappalinkban Bukarestben volt két színes fotel, arra tettem fel az éppen friss lapot, az Ifjúmunkást. Szándékosan, hogy pillanatig se felejtsük, miben élünk. Mi a valóság. S minthogy durvult a játék, egyre több „piros újság” került a díványra, piros újság, az „ünnepi” újság volt, azt neveztük annak, bár ünnepi, ha volt, nem nekünk, és piros jellegét is elvesztette, vele nem a kommunizmusnak tapsoltunk, hanem egy nemzeti diktatúrának. Természetesen Ceausescu pöffeszkedett minden piros újság első oldalán, az a pofa vigyorgott tehát ránk a nappaliban. „Mosoly elvtárs” – úgy vigyorgott, mint Móricka a tökének. A VérHársban Mosoly elvtárs meg Bikacsök a neve, attól függően, éppen mit kíván meg a helyzet.
A vérünkön eveztünk.
Jakiról is ugyanott kaptam hírt: Bukarestben az akkor Szilágyi-Varga házaspárnál, Romániából eltűntek ők is. Jaki az évfolyamtársuk volt, tudtak hát a kolozsvári kapukilincs fotóiról, meg a hatrészes grafikájáról, ami talán vizsgamunkája, s ami Bretter Györgynek elnyerte a tetszését. Dicsérte más szóval. A nagy Bretter, a mosolygós, tisztelt filozófiatanár, a híres Sziszifusz-tanulmány szerzője. Abból a hatból választottam egyet Forrás-kötetem borítójára, s azt hiszem, rajzolhat bárki bármit, gondolataimra, prózámhoz annál jobban semmi sem igazodik.
Ha vonalzóval egy vonalat húznánk a mi bukaresti lakásunk meg a Szilágyi Zoliéké között, s azt a vonalat meghosszabbítanánk, a vége súrolná a Tei nevű tavat. Tei = Hárs, onnan a könyv címének a fele, a vér vörösét pedig már duplán magyaráztam. Persze mindezt nem kell tudni ahhoz, hogy valaki a monológot megértse.
A Jaj, anyámnak érdekes története van. Itt írtam, ugye második hazámmá lett Svédországban. Már nem emlékszem, melyik lakásunkban – sokadik albérletünkben, ugyanis nem vártak az arlandai reptéren ’87-ben lakáskulccsal, s a Volvóhoz is jóval később jutottunk. Felejtek: a Szépvölgyi meséket Szépvölgyön írtam, volt ugyanis egy albérletünk Stockholmnak a Sköndal nevű negyedében, és hát Sköndal, az sköndal vagyis szép völgy. Hajnali háromkor migrén ébresztett, a hét egyes napjain autósiskolába jártam, más napokon a telefonhívást vártam Münchenből, a SZER-től, szevasz, Ráp Gyuri! Hajnalban a félóra alatt, míg a Quarelin hatott, elterveztem egy új fejezetet a Szépvölgyiből, mert az is meseregény, s azt a részt napközben megírtam, köszönjem hát az azóta leküzdött migrénnek a szorit?
A Fifi multrågatani emlék, de Hässelby villastadban írtam, sokat sétáltunk abban a periódusunkban is. A vörös áfonya – aminek Fifi egy illatcseppje – ott virágzott, benépesítette még a meseregényt a Mälar felé emelkedő Szakadék, Szitakötő meg Csóka és Szarka, no meg a Gránit. De hogy a Jaj, anyámat…
Mindegy, leküldtem Láng Zsoltnak Marosvásárhelyre a Látóhoz, aminek ő szerkesztője volt. Barátságunk hosszabb időre tekint vissza, és bejön a képbe a haloványzöld fotel is, vagyis bukaresti lakásunk. Akkor én voltam a szerkesztő, most én vagyok a szerző, aki a publikumát keresi.
És akkor itt vagyunk a dolgok közepében. A dolgok, életem, egzisztenciám. A kérdés, ugye, kinek írok? Hova tartozom?
Itteni éveim elején meghívtak a magyar házba, olvasnék fel. Elmentem, ha jól emlékszem, kétszer is. Rövid írásaimat olvastam fel, illetve olvastuk fel hárman – a Házból Szentkirályi Csaga meg Publik Antal segített. Voltak vagy tízen hallgatók, kevés, de legalább nem kártyáztak a közelünkben a katolikus kör tagjai. Továbbá bemutatásra kerül a Házban a Fifi. Az igaz, hogy engedélyt úgy kaptam, hogy meg kellett ígérnem: a monológban rengeteg kacagnivaló akad, de megkaptam az „igen”-t, amit nagyon akartam. Az az „igen” azt jelentette, hogy a Korona Pódium Svédországba jöhet.
No de egyre ritkábban jártam el a Házba, egyre kevésbé tekintettem annak közönségét az én publikumomnak. A kérdés, ugye, akkor az volt, hogy ha nem nekik, hát akkor kinek írok? Zsolt és a Látó volt a másik szál, kapocs, az erdélyi olvasóközönség. Ők lennének a közönségem? Én Svédországban írok, de otthon publikálok, míg az emlékeimből tart. Ám az új élet?
Megpróbáltam Magyarországon. Mert, ugye, magyarok vagyunk mindannyian. Budapest a szellemi központunk, akárhonnan is vágyakozunk utána. Volt egypár jelenésem: ÉS, Kortárs. De ritkán és kevés, valamint változtak a prózaszerkesztők. Én meg elkezdtem írni a „Vadmalacokat” – nem könnyű azokat megérteni sem, nemhogy szeretni.
No de bejött az életembe a Lenolaj. Én a jól hangzó címéért választottam (Lenolaj, hát nem szép szó?), aztán kiderült, több kapocs köt össze bennünket. Szuhay-Havas Marianna, a szerkesztő, saját bevallása szerint „Vadmalac-függő” lett, és szerinte a Lenolaj olvasói között Vadmalacnak udvara van, ezt látszik bizonyítani a sok „lájk” a részükről, sose ötven alatt. Viszont kik ezek? Nem ismerem őket, „lájk”-on kívül nem nyilvánulnak meg. Magyarországon szerkeszti Marianna, ám kérdem: mennyire magyarországi fórum ez?
A világhálón van, mégis lokalizálnám ugye. Aztán itt van a Káfé, azaz jelenlegi nevén Káfé Főnix. Ketten szerkesztjük, Cseke Gabi Csíkszeredában ül, én Stockholmban, és többnyire erdélyi szerzőket közöl, akkor most erdélyi a lap? Kik olvassák? Volt régebb egy olyan funkció az online oldalunkon, amelyik megmondta, hányan és honnan kapcsolódnak be, nem tudom, miért, de most nincs. Azt jegyeztem meg, hogy még Ausztráliából is olvastak, meg Észak-Amerikából, sajnos nem tudom, hogy kik és miért. Mert azokat a szerzőket közöltük, akiket szeretnek?
A Káféval tulajdonképpen fórumot akartam teremteni magamnak, keveselltem ugyanis az évi maximum egy megjelenést a Látóban. Kezdetben arra ügyeltem, hogy naponta akadjon egy közölnivaló kézirat, mára a forgalom annyira megnőtt, hogy néha a saját anyagaim is sorba állnak, várnak a megjelenésre.
De mit publikálok ott? Rövideket. Félperceseket, de azok újabban utánközlések, első a Lenolaj. Vagy a „kopirájtok”. Azoknak is történetük van, egyszer majd azt is elmagyarázom.
A Jaj, anyámat a kolozsvári Korunk közölte. Mégpedig úgy, hogy leküldtem Zsoltnak, s ő a központban, „som spindeln i nätet”, mondanám, ha svéd lennék, „mint pók a hálóban” s ő a kéziratot az akkor Korunk-szerkesztő Selyem Zsuzsa kezébe nyomta, Zsuzsa pedig megjelentette. Kettőbe osztva két nyári számban jelent meg, egy ideig lestem, ki reagál rá, olvassa-e valamelyik keserű hangú erdélyi színész, de nem olvasta…
Most, hogy a Jaj, anyámat a Lovisa Ulrika kertjében-nel együtt kötetbe válogattam, gondolkoztam azon, hogy kit kérjek fel előszó írására. Selyem Zsuzsát az egyik monológot magyarázni, mert ő közölte? Beszédes Istvánt (Dumás) a másodikra, mert ő publikálta a zEtna névre hallgató online irodalmi lapban? Viszont engem, amit írok, Zsolt ismer, mikortól, a nyolcvanas évek elejétől, azaz negyven éve, te jó isten! Ilyen öreg lennék? Ilyen hosszú időre terjed ki a „tevékenységem”? S most kezdek összegezni… Szóval egy hatvan oldalas könyvhöz, kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle a Kiadó, két rész előszó, plusz az egész könyvhöz szánt harmadik túl sok, maradt hát egy előszó, egy szerző, Zsolt mellett döntöttem.
Dumással is érdekesen alakult a kapcsolatom. Itt is a név volt rám hatással – tetszett az, hogy zEtnának nevezik a lapot, az Etna, ugye, vulkán, valami erőteljes, újat hoz a felszínre, nem állóvíz. A „z”, az lehet Zenta. Zentai Etna, Dumás közölt néhány félpercest tőlem, majd „éghetetlen könyv”-ként harminchárom Vadmalacot kitevő válogatást, meg voltam illetődve. Majd közölte – két részben – azt a szöveget, ami a tervezett VérHárs második monológját alkotja. Azt a szöveget, amit a Látó nem közölt. Azaz…
A Lovisa Ulrika kertjében címet viselő szövegnek tulajdonképpen három változata van. Az első „napszámban” íródott: napi sétáinkon mindig történt valami: kivirágzott egy fa, megjelent látóterünkben egy mókus, megetettük a rucákat, hozzánk úszott egy hattyú. Majd este megnéztük a híradót, este tízkor meghallgattam a közszolgálati svéd rádió hírösszefoglalóját, ezekből gyakran kikerült valami rettenetes, a társadalmi igazságtalanságnak példája, politikai gyilkosság. Nem Svédországból, itt csak a banditák lövik egymást, hanem a nagyvilágból, s hát globalizált világban élünk, akárhol történik valami, fél órára rá már látjuk nyugodalmas vackainkban. És fájhat, nekem ugyanúgy fáj, ha Szíriában megölnek egy női aktivistát, mintha itt történne a szomszédban.
„Fejbelőtték. A test már a földön, amikor egy sorozatot eresztettek bele. Mire anyja odaért, már rongykupac volt és megszáradt vér a lánya.”
Az ilyen, egyszerű szavakkal elmesélt hír erejét növeli, ha én a Mälar-parton a hattyakat számolom, etetem. Ugyanakkor a saját lelki világomról szól a párhuzam. Vajon megérti-e ezt az olvasó?
Egy esztendőn keresztül jegyeztem fel a Mälar-parti apró eseményeket, akár füvészkönyvet is lehetne írni belőle, dátum szerint követi a szöveg az eseményeket, ez az első variáns, hatvannégy oldal, gondolkoztam azon, hogy ebből csináljak egy könyvet. A második egy ebből monológosított változat, ezt kapta a Látó, és… nem közölte. A „könyvtár-meséket” sem, bánatomban „kiközösítettem” őket, a Látót, s mert ugyanazokat a meséket a Képíráson kívül a zEtna publikálta, közhírré tettem a Facebookon, hogy én ezután vajdasági írónak tartom magam, mert vajdasági lap, a zEtna közöl. Ha már mindenképpen kisebbséginek érzi magát az író – megér ez is egy misét…
A harmadik variáns is monológ, a jelenlegi, úgy látszik, ez a forma áll hozzám közelebb.
A Facebooktól eleinte féltem, hogy nem nekem való, Facebook-kontóm is csak azért lett, mert akkori munkahelyemen, a könyvtárban kurzuson oktatták a megalkotását. Az elsőket, akik barátkozni akartak velem, még el is utasítottam azzal, hogy én nem élek a Facebook által kínált lehetőséggel. Viszont rájöttem, hogy írásaim népszerűsítésére igencsak alkalmas a Facebook. Ha úgyis arról panaszkodom, hogy elszigetelten élek meg alkotok, megmutathatom, amit máshol, irodalmi lapokban publikálok. Jelenleg kétezerkétszáz személy „követ”. Követi, amit „posztolok”. S ha nem is mindenik vásárolja meg a könyvem, elég, ha tizede igen, elég, ha informálom, hogy vagyok, hogy megjelentem. Időközben került be a Lenolaj, a Látó és a zEtna mellé a Képírás, a Litera-Túra internetes folyóirat – a Litera-Túrának készül, ugye, jelen szöveg.
A kérdés továbbra is: kik olvassák ezeket? Szövegeimet, a könyveket.
A Jaj, anyámra visszatérve: Mária utolsó mondata az, hogy ő várandós. Vagyis előbb megöli, meggyilkolja – nyomásra, másokkal együtt – legalábbis fogja azt a kést, kaszát, tőrt, amivel meggyilkolják egyetlen szülöttjét. Fiát – Mária, Biblia, Jézus, de vehetjük úgy is, hogy a Reményt, hiszen ott ültünk a haloványzöld fotelünkben, és mire vártunk, hogy egyszer csak megbukik a diktatúra? Mi magunk részei voltunk az elnyomásnak: újságot írtunk, könyvet adtunk ki, búzát vetettünk, traktort gyártottunk, miközben azt reméltük, hogy egyszer majd szabadok leszünk. Mária újra várandós…
Tegnap a Mälar-parton meglepetés ért: egy vadruca anyuka tíz öklömnyi kicsijével húzott el szó szerint a lábunk előtt, az egyik még a cipőmhöz is hozzákapott, azt hitte, eledel. Amikor a vízben voltak, s az anyjuk hívta őket, siettek hozzá, de hogy? Szaladtak a vízen, hogy gyorsabban menjen, mulatságosak voltak. De életrevalók mind, ők az új élet. Mária várandós.
Írhatnék hát egy újabb fejezetet a Lovisa Ulrika kertjéhez, hiszen párhuzamnak a kacsajelenethez ott él bennem a pár nappal ezelőtt hallott hír, hogy Mexikóban egy újságírót megöltek, a harmadikat ebben az évben abban az országban… Mi hajtja ezeket az embereket a puskacső, a biztos halál elé? Pár nappal ezelőtt írtam egy félpercest, amelyikben Vadmalac komáját a rendőrök behurcolják az őrsre, ahol a Koma szétnyitott tenyeréből az Igazság Madara kirepül. A félpercesek is ennyire elvontak, mint a Jaj, anyám, miért olyan nehéz olvasni ezeket?
Én így, ilyeneket írok. Miért nem Nagy Lajos írta a Betyárt, ugye, ez itt a kérdés…
Öszegezve: itt van egy kicsiny könyvkiadó, amelyiknek szerződése magyarországi online könyvterjesztőkkel van, Erdély felé nincs kapcsolata. És van egy szerzője, aki úgy tudta, hogy erdélyi szerző, de akinek egyre ritkul a kapcsolata szülőföldjével. Svédországi szerző nem akar lenni, de Magyarország túl nagynak tűnik. Bár mindenikhez szeretne tartozni, de kételyei vannak afelől, hogy magyar nyelvterületen általában ismerik, olvassák. Amit ír, egyetemes magyar nyelven írja, a címzett egyszerre többségi és kisebbségi, ő maga olvasói érzékenységére és empátiájára apellál. Mi lesz ennek a két különös szövegnek a sorsa?
Mit szólsz ehhez, Balázs? Véghelyi Balázs, az Üveghegy igazgatója. Én az Üveghegyet igen jó kiadónak találom – ide is a név, világos, hogy a kifejező, szép név vonzott. Olvasván megmozdult bennem valami: gyeremekkorom meseélményei. Ott is sok minden az Üveghegyen innen és túl történik. Nekem az elmúlt években minden könyvem az Üveghegynél jelent meg, ha a Cseke Gabival közös könyvet is számoljuk, összesen hét.
Miért ne számolnánk? Még ha kissé „belterjes” is a Kóválygások a Hyde-parkban/ Vadmalac meg én, a saját felemben a Vadmalacokról írok, azok keletkezéstörténetéről. Magyarázom abban is, mi miért került be úgy, ahogyan végül megfogalmazódott.
Zsolt rövidesen elkészül az előszavával – vajon a terjedelmes irodalmi barátkozásból mit ír meg? Jakinak meg éppen ezt magyaráztam el: a bukaresti monológ az előző életemről szól, a hässelbyi a mostaniról. Címet az első ad: VérHárs.

Hässelby, 2020. május