Mindmáig nem kaptam kielégítő magyarázatot fecskeügyben, pedig jó lenne, mert az emberi ragaszkodás szimbólumkészletét is borítja, vagy legalábbis módosítja.
Maga a történet hihetetlen, ezért sem hagy nyugton. Verébpár foglalta el a fecskék fészkét. No és mit műveltek erre fel a fecskék, befalazták a betolakodót? Az a szokás ugyanis, hogy sárral csakhamar betapasztják a jövevényt, úgy látszik, madárvilágban sem ismeretlen büntetés az élve eltemetés. De most a fecskéket szemlátomást nem foglalkoztatta a bosszú gondolata, a verebek hogy, hogy nem, mégis ráfáztak.
Az egyik fióka ott hevert az erkély mozaikpadlóján, késő délutánra járt, addig már történhetett vele egy s más akár a zuhanástól, akár a rettenetes hőség miatt. Az oldalán feküdt, csak néha-néha rebbent pihés teste. A verebek izgultan röpdöstek körülötte, kiléptem a szobából az erkélyre, a beosztott őrszem hangos cserregéssel figyelmeztette a rajt, tovaröppentek, de fél perc múlva ismét ott ügyködtek a kizuhant fióka körül. Menteni akarták, de hogyan? Túl hosszú és eredménytelen volt a konzílium, ezt már a függöny mögül kilesve állapítottam meg. Máig sem tudom, mi lett a fiókával, mire reggel lett, már semmi nem volt a fészek alatt.
Előadtam egy természetbarátnak, erre azt mondja, ilyesmi bezzeg nem történhet a fészek korábbi, hiteles lakóival. Hogy miért? Hát mert a tojó lószőrrel összekötözi a fiókák lábát. Enyhén szólva kételkedtem meséjének igazában, de ő egyáltalán nem viccelt, s hogy meggyőzőbb legyen, elmondta, kicsi faluban van egy házacskája, egyik tavaszon figyelte ki a fecskék e különös viselkedését az ajtó mögül. Ha ez így van – jövök indulatba hirtelen –, akkor többé nem gondolok a magányos fenyő metaforájára, amely itt, Székelyföldön mindig olyankor kerül elő, amikor a szülőföld közelségét, a ragaszkodást kell példázni. S példázni mindig kell, kategorikusabban fogalmazva: kötelező.
Mindamellett a magányos fenyő víziójának kritikáját rég megfogalmaztam, mondván, elég gyenge (tehát csupán költőileg hiteles) a fenyő ellen- és helytállása a veszedelmekben. Gyökérzete felületi a kötött, csupa-szikla földben, s épp ez a föld, amelyhez költőink szerint oly nagyon ragaszkodik, képtelen megvédeni a szélviharokban.
Eszembe jut egy látványában és következményeiben borzalmas széldöntés is, amikor Csíkszereda fölött, a Tolvajos-tető erdeit darabokra törte a forgószél. Ám erre a végzetre is van költői (felületes és sziporkázó) konklúzió: megindítóan szép a fenyő dőlése-döndülése, akár a halálba is… Mennyivel jobb a fiókáira így ügyelő fecske ebben az elkötelezett, már-már patetikus végletekben előadott ragaszkodásban! Amiben benne van a szülők, a család ösztönös szeretete, az automatizmussá vált kényszer nemkülönben, ami, bármilyen hihetetlen, de a kihalástól menti meg a fajt. Úgy tűnik, még várnom kell a behelyettesítéssel. Anélkül, hogy kétségbe vonnám ismerősöm igazát, azóta se kaptam a történetet erősítő visszajelzést. Akárhány embert kérdeztem, mind azt mondta, ilyesmit most hall először, de – tették hozzá – azért még igaz lehet.
Bele kell bújnom a Nagy Brehmbe, mondom erre, az élővilág, a madarak viselkedéstanának profi megfigyelői és elemzői tán említenek valami hasonlót, és akkor én is lezárhatom a kérdést. Addig viszont a magányos fenyővel, a heroikus transzszilvanizmus e megejtően szép, de enyhén zavaros víziójával példálózom. Ha muszáj.