Krúdysan

Az ezeregy éves hajós mélázva ment át a Nevermore hídon, és elrévedve gondolt vissza azokra az időkre, amikor maszkos asszonyok adták oda magukat neki, az egyiken virágos, a másikon death metalos maszk díszelgett, a harmadik szétnyíló maszkban közeledett felé, Szindbád soha nem tudta, kivel hál, és ettől olyan zamatosak voltak az éjszakák, mint a száraz szavarinok annak az egykori cukrászdának a kirakatában, ahová a hajós fogasztóvédelmi felügyelőként tért be kétezer évvel ezelőtt, hogy a feljelentés ürügyén alaposabb vizsgálat alá vegye Seherezádét, a kávézó tulajdonosának tulajdonát, kinek eperajka és körteszeme volt, az agya, akár a kompót, de hát a hajóst nem is az agya érdekelte.
A hidat hollófejek díszítették, és Szindbádnak eszébe jutott azon időszak, midőn télen még hó hullott, azok a ropogós, délceg éjszakák, mikor még hetykén lépkedett az életében, és nem statisztikákról álmodott, hanem menyecskékről, akik boldogan szívnak a pipájából. Mindez véget ért, az élet azonban újraindult, mint a dohány is felparázslik, nem számít, ki gyújtja meg a kanócot.

Verlaine-esen

Maszk húrja zsong,
jajong, majong e tájon,
s ont monoton
bajt konokon
és fájón.

S én, csüggeteg,
halvány beteg,
míg éjfél
kong, csak sírok,
s bennem a sok
konteó kél.

Óh, dúlni már,
óh, fúlni már
eresszél!
Mint rőt zavart,
megkoronázta
rossz szél!

Tóth Árpád magyar hangján

Agyertyákcsonkigégnek-esen

Emlékszem, mindketten férfiak voltunk. Ahogy a kályha lángjait nézem, megjelensz előttem, s látom, amint nyalka vagy, szőrén ülöd meg a hintót, és mégsem irigyellek, mert feleségem Nurofina, a hét puszta megyében ismert szépség, aki élete végéig sudár marad, mint az egresbokor, és lila, mint a mák. Te már alezredes vagy a KUKA hadseregében, s én még mindig nem irigyellek, amíg egy napon el nem viszed életem szerelmét, életem értelmét, a mindenemet.
Emlékszem, válaszolta a másik öregúr, és megropogtatta a csontjait, mint aki belefáradt a lótuszülésbe. Valóban férfiak voltunk, és Nurofina valóban minden lelki fájdalmat lecsillapított. Az is előttem van, ahogy csalódottságodban megfordulsz azon a nyári alkonyon, amikor olyan volt a táj, mint egy Verdi-mezzoszoprán, és a vállad fölött szíven lősz, ahogy csak egy igaz jóbarát teheti.