Az osztályfőnöki óra úgy zajlik le, ahogyan – általában – az ilyen, véndiáktalálkozói osztályfőnöki órák szoktak lezajlani. Miután a megjelentek közül mindenki “beszámolt”, és J. , a volt osztályfőnök-tanár is elmondja a maga “szónoklatát”, a Szervező kijelenti, hogy ne bogározzék el senki, az iskolaudvaron bizonyára vár már a kirándulóbusz, amelyet megfogadtak, hogy a társaságot a kőközi menedékházhoz szállítsa. Ott lesz a “bankett”!(A kommunista érának ebben a szigorodó szakaszában ugyanis olyan törvényt hoztak, amely tiltja a város területén esti tíz órától reggelig a vendéglők nyitvatartását. A meggondolás: a dolgozónak éjszakai “dombérozás” helyett pihennie kell, hogy másnap fürgébben folyjék az a munka!)
Persze, hogy késik a busz! (“Benzinért kellett sort állni”- eszkuzálja magát a sofőr, mikor egy jó félóra késéssel megérkezik.) A véndiákok az udvaron egy-egy tanár köré csoportosulva, ún. “cercle”-t képezve beszélgetnek. Megszólal az iskolacsengő, amely négy tanéven át osztotta be annakidején az időnket. Egy páran a “fiúk” közül alatta gyülekezünk. Közelről nézegetjük a rég nem látott “tortúra-eszközt”. Ugyanaz a – méreteikben egymástól különböző – két kisharang, talán még a kötelüket se kellett azóta lecserélni. Végre megjön a hajdan jobb napokat megélt, mostanra lerobbant küllemű ONT–busz. Folyik a felszállás, a stréber mivoltát tűrtőztetni nem képes, (de talán nem is akaró!) H. az osztályfőnök mellé telepedik, és élénk beszélgetésbe kezdenek. Közvetlenül előttük van szabad hely, a külső ülést foglalom el, onnan tartva szemmel a fejleményeket. A kései felszállók között I. nénit, az osztályfőnök feleségét látom nyomakodni a busz közén hátrafele. Elég nagy a jármű belsejében a terefere-zaj, hátrafordulva elnézést kérek J.-től, és a « padtársa »  fülébe súgom : « A naccsás asszonyt talán az öledbe ülteted ? » H. rájön a bakira, amit majdnem hogy elkövetett, ám gyorsan kapcsol, feláll, és integet a zavart mosollyal közeledő, iskolakönyvtárosként annakidején ránk gondot viselő, csakugyan jóságos I. néninek : « Önnek foglaltam, csak tessék, tessék… » Átengedem H.-nak a külső ülést. A busz, miután a szervezők ellenőrzik a létszámot, (persze, hogy elhangzik az ilyenkor esedékes közhely: « aki hiányzik, az jelentkezzen ! » ) kifordul az alacsony kapun a « tanárok utcájába », megkerüli az L alakú iskolaépületet, elhaladva az épület déli homlokzata és a vártemplom magas fala közti országúton nyugati irányba. A várfalon ugyanaz a római számmal felvésett évszám : 1849, diákkorunkban erre láttunk rá minden reggel a szemközti internátusi emeletes-ágyas hálószobánk ablakából, és amely számnak az « értelmét » annakidején, nem volt ildomos tudni. Nem emlékszem, hogy négy esztendő alatt egyetlen tanárunk is szólt volna arról, hogy az 1849 januárjában az Axinte Sever « hadai » által felkoncolt nagyenyedi magyar polgárok holttesteinek a várfal előtti (a 48-as időkben: várárok) közös sírját jelöli a római szám. Családi szájhagyomány fűződik a szomorú történelmi eseményhez, ezért az « oral history-t » ideírom: A magyarlapádi származású, apai nagyanyám mesélte, ő a nagyanyjától hallotta, aki azokban a vészterhes években Nagyenyeden szolgált. Az urak tudomást szereztek a vidéken folyó dúlásokról, ezért fegyveresen összegyülekeztek egy-egy nagyobb udvarháznál, amelyet a gyilkoló-fosztogató-lázadók elől – úgy gondolták – védeni lehet. Az utcára néző konyhában a személyzet – köztük szolgálóleány ükanyám is – sütésre készülve éppen a kenyereket szaggatta ki a fehérített kendervászonnal leterített hosszú, x-lábú asztalokon, mialatt odabent az ebédlői nagyszobában folyt a dínomdánom. « Sejhaj, sose halunk meg ! ». “ Egyszerre csak fejszével tokostól bevágják az utcára néző ablakokat, és hosszúinges, bekecses, nagykucsmás alakok, jórészt kiegyenesített kaszákkal felfegyverkezve, kezdenek beugrálni, végigrohannak az asztalokon, csak úgy nyúlik a bocskoruk után a jó kenyértészta. Minket – mesélte ükanyám – nem bántottak, azt hihették, hogy közéjük tartozunk (valóban, voltak közöttünk, szolgálóleányok között román « fáták » is), csak akik nagyon visítottak, azokat csapták szájba úgy, hogy azonnal eleredt az orra vére, azokat pedig, akik menekülni próbáltak, egy-egy farbarúgás visszapenderítette a konyha padlójára, aztán betörtek az urakhoz, akik még egy puskát sem süthettek el, leöldösték valamennyit, mint a disznót. Asszonyok, gyermekek, akiknek sikerült kimenekülniük a kertbe, szőlősbe, erdőkbe, ott fagytak meg a dermesztő hidegben. “ Így mesélte nagyanyám az ükanyám által megélt tragikus eseményeket. Később utánanéztem. Csak röviden: Nagyenyed Szent Bertalan-éjszakájára 1849. január 8-áról 9-ére virradó éjszaka került sor, az öldöklések, rablások még 17-én is folytatódtak, a negyed város mellett leégett a Bethlen Gábor fejedelem alapította iskola, a fölbecsülhetetlen szellemi értékeket őrző könyvtár. Hozzávetőleges becslések 800-1000 közé teszik a leölt áldozatok számát, körülbelül ugyanennyien fagytak meg a húszfokos hidegben azok közül, akik az erdőkben kerestek menedéket. Elgondolkoztató dolgok ezek! Mindezt felidézve, el is mélázok kissé. Minek fognék bele abba, hogy «ezt» most elmeséljem a « padtársamnak », nem « olyan » a hangulat!
Majd a busz a nyugatnak tartó Felenyedi utcán halad felfelé. M. K.-ék portájánál kis ideig még megállapodunk (holmi szajrét még berakodnak a csomagtérbe). Az emeletes házak hamar elmaradoznak, jóformán még el sem értük Felenyed « központját », és egészen falusias jelleget ölt a település. Jobboldalt a kis házak mögött hosszú kertek és gyümölcsösök szaladnak föl a hegyoldalba. Később a kertes házak is elmaradoznak, a hepehupás kövezett úton csak lépésben halad a busz, minden szegelikán ömlik be a por. Ahol ülök, az úttól jobbra ritkás, de már kaszára érett zabvetésre látni.
– « L’avoine siffle…”- mondom H.-nak .
– „Tessék?”
– „Un buisson gifle/ L’oeil au passant…”
– Valami francia vers… Baudelaire? – kérdi, ismerve még a diákéveinkből a Les fleurs du mal iránti vonzalmamat.
– Nem találtál, de „melegedik”…
Holmi furcsa barkochba játékot ígér a fenti kezdet, úgy próbálok a „játszótárs” segítségére lenni a megoldásban, hogy a vers magyar fordítását is megadom:„Zizzen a vad zab,/ Szemedbe csapnak:/ Csak egy bokor…” (Szabó Lőrinc). – Hogy „melegedik”, azzal arra utaltam, hogy csakugyan Baudelaire kortársa a versszerző, az irodalmi stílusuk is azonos, vagy inkább hasonló…
– Hát akkor Verlaine…vagy talán Rimbaud?
– Az ilyen verskitalálósdi játékban – mondom, kamatoztatva a Lyukasórák tapasztalatát – a kérdező helyzete mindig pofonegyszerű. Mert ő előre „megnézte magának” a versszöveget, amiről kérdezni fog. Úgyhogy elárulom, a két név közül, akiket gyanítottál, az előbbi az érvényes. A vers címe pedig egy belga város neve, amely – a szerencsésebbik esetben – egy, a magyar honfoglaláskor előtt Nyugat-Európában regnáló frank király és császár nevét őrizte meg. Ha nem, valamék másik Károly királyét. Van belőlük jópár!
– Charleroi?…Visszatérve a versidézet kezdetére, amivel „sarokba szorítottál”, a magyar fordítás nekem jobbnak tűnt az eredetinél:”Zizzen a vadzab…” Hogy is szól franciául?
– « L’avoine siffle… „
– Na, nem megmondtam!
Ha legelejéről óhajtod a vers első két szakaszát:
„Dans l’herbe noire
Les Kobolds vont.
Le vent profond
Pleure, on veut croire.

Quoi donc se sent?
L’avoine siffle.
Un buisson gifle
L’oeil au passant…”

Fordításban:

„Fekete fűben
kobold-rajok;
mord szél robog-
sír keserűen.

Orr szimatol.
Zizzen a vad zab.
Szemedbe csapnak:
csak egy bokor…”

-Hm…

A fenti párbeszéd után még nagyot hallgatunk, amíg a busz kidöcög a Kőközbe.
A menedékház a szoros szűkebb részén felhúzott, zöldre mázolt keskeny deszkabarakk, előterében négyszögalakú, lebetonozott placc bádogasztalokkal, fémvázú, foszladó műanyagfonatú székekkel…A bejárati ajtón egyenest az ivóba lépsz be. Odabent a hosszanti helyiségben a bejárattal szemközti fal mentén egyetlen asztal-sort helyeztek el, amely, a belépő felé mutató, rövid szárú u betű alakban “megtörik” a terem jobb- és baloldali “bütüjei” mentén. A jobboldali „szár” elválasztja az ivót a konyhától, amely söntés is egyben. A terem baloldali vége ugyanakkor színpadszerűen kissé magasított. Miféle előadásokra kerülhetett itt sor?
A tanarak számára a “színpadon” terítettek, ide invitálja őket a szervező, a párok a hosszanti sorban a fal mellett, szemközt a teremmel foglalnak helyet, a többiek a fennmaradő helyeken. A söntést a teremtől elválasztó asztalok egyikéhez ülök, átellenben, a söntés felől nincsenek is terítékek. Jó helynek mutatkozik, megvetem a hátam egy gerenda-oszlopnak, amely az alacsony mennyezetet dúcolja alá, Kis János jut eszembe Móricz Tragédiájából, és elmosolyodom! H. a tanarak asztala közelében “horgonyoz le”, egész éjszaka a színét se látni. Egyáltalán nem is zavar, el is felejtem, annál inkább idegesít a hosszanti asztal végénél pípiskedő, affekta szőkeség, ezen úgy teszem túl magam, hogy igyekszem nem venni róla tudomást. A felszolgáló, két-három tagú személyzet lompos és rosszindulatú. V-vel váltok pár szót, így telik el a rövid júliusi éjszaka néhány pohár bor “legurítása” mellett. Az alkalomhoz méltó humoros epizód: a társaság “szívrepesve” várja a népszerű B. Gábor tanár urat, aki megígérte, hogy az éjszaka folyamán valamikor megérkezik, a kocsiján magával hozza az időközben tévésztárrá avanzsált román tanárnőnket, M. Fridát is, aki közben a nevét Labanczra magyarította. Talán Sz. J. osztálytársunk volt a ludas a következő “jelenet” kiagyalásában: fentnevezett – úgy éjfél után valamennyivel – “beesik az ajtón”, elkiáltva magát: “Megjöttek Gáborék”! Alábbhagy a zaj, minden szem az ajtóra szegeződik, amely a következő pillanatban lassan kinyílik, és … besorjázik rajta egy egész csencselő cigánytársaság. Soha olyan sikeres, jó fogadtatásban még nem volt részük: a hahota egyenest az egekig törne, ha az alacsony, füstös plafon nem képezne akadályt!
Derűre ború! A menedékház apró ablakain már dereng a hajnal, amikor jön kintről B.I. szepegve, hogy A. (a férje) felmászott a sziklára, az istennek sem lehet onnan lekönyörögni, ebben az állapotában könnyen leszédülhet, és összetöri magát. Jó nagy társaság gyűlik össze szemközt a sziklával, ahova A. feltornászta magát. Enyed felől már pirkad az ég. A köves patakmeder szintjétől enyhe lejtővel rugaszkodik neki a szoros szélét alkotó sziklafal a lélekzetelállító magasságnak, amely odafönt a csúcs körül még hajnali ködbe burkolózik. Erre a hegy lábánál lévő lűtőre hágott fel A. úgy 5-6 m magasságig, itt kiugró sziklaperem állta útját. Világosan látszott odalentről is, hogy alkalmi hegymászónk félcipőben, nyakkendővel, kellékek nélkül ennél magasabbra nem törekedhet. A. azonban nem áll valami biztosan odafönn, és ami még inkább bonyolítja a helyzetet, az az, hogy – a felesége szerint – kissé “kapatos” állapotban van. (Ez utóbbi dolgot könnyű belátni, tökjózanul biztos nem mászott volna oda.). R. A. sporttanárnői minőségében valameddig felmegy a sziklára érte, sikerül is meggyőznie a “rebellis” hegymászót, aki megindul lefele, de feleútjánál – holmi sziklarepedésben támasztékot találva – megkutyálja magát.
– Drága Attila, gyere le közénk, lásd, tárt, reszkető karokkal várunk! (valaki mutatja is, milyen az, amikor a fentről lefele tartó embert odalent tárt karokkal várják. A hatás kedvéért reszketteti is a karjait.)
– Ne vicceljetek, ez nem tréfa!
A. nem válaszol a hívásokra, és – szemlátomást – még dacból sem akaródzik neki folytatni a lemászást .
Átgázolok a bokáig érő, köves medrű patakon, és a sziklafal mellett közvetlen a « kocaalpinista » alatt állapodom meg. Meggyőző munkámat a « kapatos » ember logikájára alapozom :
– A., gyere le, egész álló éjszaka nem volt, akivel egy pohár jó enyedi bort elkoccinthattam volna!
A. letekint, míg az egyik kezével kapaszkodik, a másikkal inti fentről, hogy rá biztosan számíthatok. Hallom, amint szuszakol lefelé. Meg-megcsúszik, de kitárt karokkal, mellel ráborulva a sziklára mindannyiszor sikerül megkapaszkodnia. A pityókos embernek “angyala van”! Amikor annyira lejutott, hogy feltartott kézzel elérem a lábát, hogy ne csússzék – itt meredekebb a kaptató – a cipőit jó szorosan a szikla oldalához préselem.
– A nehezén túljutottál – mondom neki. – Figyelj csak, a jobblábodat meglazítom, ezt csúsztasd kissé lennebb! Na, most a balt!
Így ér le a biztos talajra. Amint átfogom a vállát, érzem, hogy egész testében reszket. Hűvös a reggel itt a hegyek közt, és ő egyszál fehér ingben (most már nem fehér!) talán félórát is elvacakolt odafenn a sziklafalon. Bentről már hozzák a zakóját. Átgázolunk a patakon, az egyik harmattól csatakos szabadtéri asztalnál foglalunk helyet. Félüveg bor és két pohár is kerül. A.-nak a pirkadat felé fordított arcán ragyognak a könnyek.
– Derengenek a masszívumok – mondja csak úgy maga elé. – Derengenek a masszívumok! Akkor hát, szerusz! Rég nem találkoztunk…
Nem találkoztam Attilával azóta sem.

*
[20-30 éves (nem lényeges, hányadik) , kőközi véndiák-találkozónkról szóló élménybeszámolóm alapján készült rövid kivonat.]

1. Gergely tamas:
   2020. szeptember 5. 15:03

   Zsenialis