Hónapok óta üldöztük csótányainkat a lakásban, vagy éppen kerülgettük őket – persze, a kölcsönösség jegyében ők is kerülgettek minket –, míg végül ritkaságszámba menő családi egyetértéssel döntöttünk kiirtásukról.
A döntést döbbent csend követte, lehet, hogy az egyetértés szokatlansága némította el ajkainkat. Aztán váratlanul megbolydultunk, mint a méhkas. Parancsszavak hallatszottak apám szájából:
– Te kirámolod a szekrényből a ruhákat, leányka!
A leányka, kérdezés nélkül el: rámolni.
– Fiam, te becsukod az összes ablakot!
Azonnal becsukattak.
– Asszony, te gyömöszölj rongyokat a szellőzőlyukakba!
– Nem kéne egyszer elmenni rovarirtóért? – hallottam anyám tétova javaslatát.
Apám lesújtóan nézett rá:
– Úgy Anyu, úgy! Azt hiszed, mindenki úgy van, mint te, hogy nem törődik semmivel!
Anyám megsemmisülten lehajtotta fejét, és én látni véltem, ahogy törékeny termete törik a tőkén, pedig egy mosónőnek két-három pohárral se sok.
Aztán veszekedni kezdtek, ebben nagyon jók voltak – jobbak, mint a csótányirtásban –, hánytorgatóztak, bezzegeltek, régi, vélt/sosemvolt sérelmek jöttek elő, mi a nővéremmel csak néztük/hallgattuk, némiképp rosszallóan. Ugyanakkor örültünk is, hogy nem velünk foglalkoznak. Ezt kihasználva észrevétlenül kinyitottam újra az ablakokat, a leányka is elrakta a ruhákat.
A történtekről egy krónikás ezt jegyezte volna fel: „Váratlanul elsötétült vala a menny, nehéz föllegek gyülekeztenek, lőn nagy égiháború, és dergettek hosszasan, és az Isten nyila belévagdosott sokakba.”
Végül valahogy eltakarodott a vihar – mert ez is hozzátartozik a viharok természetéhez –, a feszültség múltával jófajta ernyedtség járta át az egész családot, szüleim megenyhült homlokkal tekintettek egymásra,
és elmentek megünnepelni a bekövetkezett jó időt. Apám felhágintott a biciklire, anyám kaján méltósággal megtelepedett hátul a tyúkrázdán, s azzal huss!
…És mi meg a csótányok megkönnyebbülten felsóhajtottunk.

Forrás: szekelyfoldfolyoirat.ro